„A Tanár, Aki Soha Nem Adta Fel”
Már gyerekkorában tudta Anna, hogy egyszer tanítani fog. Amikor más kislányok orvososat vagy boltost játszottak, ő kis táblát rajzolt, gallyakkal padokat készített, és a babáit ültette sorba. Krétával firkált az udvar porába, és komoly arccal magyarázott „osztályának”.
– Néni, mi lesz ebből a gyerekből? – kérdezték gyakran a szomszédok.
– Tanító – felelte az édesanyja büszkén. – Az biztos.
A család szegény volt. Az édesapa korán meghalt, az édesanya pedig takarításból és varrásból tartotta el őt és három testvérét. De Annát ez soha nem érdekelte. Egy dologra vágyott: iskolába járni, tanulni, és egyszer visszaadni mindazt, amit ő is kapott.
– Egyetlen dolgot kérek – mondogatta mindig az anyja –, hogy soha ne add fel. Akkor sem, ha nehéz.
És Anna nem adta fel. Minden nap hajnalban kelt, segített a ház körül, majd gyalog ment iskolába – néha tíz kilométert is. A jegyei mindig kiválóak voltak, a tanárai rajongtak érte. Egyikük egyszer azt mondta:
– Anna, te egyszer még csodát fogsz tenni. Nem varázspálcával, hanem tollal.
Felsőbb iskolába csak ösztöndíjjal tudott bejutni, de bejutott. Egy vidéki tanítóképzőbe, ahol minden porcikájával szívta magába a tudást. Nem járt bulizni, nem volt divatos ruhája, de volt benne valami, amit sok más lány nem értett: eltökéltség.
Diploma után egy kis faluba helyezték, ahol az iskola szinte összeomlott. Az ablakokat huzat járta, a tantermekből hiányzott a fűtés, és a gyerekek többsége alig tudott olvasni. Az igazgató csak vállat vont:
– Itt senki sem marad sokáig, Anna. Túl nehéz.
De Anna maradt.
Saját fizetéséből vett krétát, füzethalmokat hozott otthonról, az osztálytermet pedig esténként maga festette újra. Volt, hogy egy-egy diákja koszosan, cipő nélkül érkezett – ő zoknit és cipőt hozott neki. Mert tudta, hogy amit ad, az nemcsak tudás. Az remény is.
Egyik évben egy új fiú került az osztályába. Marci. Néma volt, visszahúzódó, és semmit sem írt le a füzetébe. A gyerekek csúfolták, a tanárok lemondtak róla.
De Anna nem.
Minden nap leült mellé, és suttogva tanított. Hetekig, hónapokig. És egy napon Marci halkan megszólalt:
– Tanító néni… én tudom a választ.
Az osztály elnémult. Anna szeme megtelt könnyel.
Évek teltek el. A kis falu iskolájából példás intézmény lett. Anna módszerei országos hírnévre tettek szert, de ő nem vágyott többre. Csak a gyerekeket akarta. Csak adni akart.
Egy téli reggelen levél érkezett. Vastag boríték, kézzel írva.
„Kedves Tanító Néni!
Lehet, hogy Ön már nem emlékszik rám, de én sosem felejtettem el Önt. Én vagyok az a néma kisfiú, Marci. Ma kaptam kézhez az orvosi diplomámat. Mindenki azt mondja, ez az én érdemem. De én tudom, hogy az Öné is. Mert Ön volt az első, aki hitt bennem.
Köszönöm. A világom azóta szebb. És minden betegem nevében is köszönöm. Mert az Ön szavai élnek bennem, amikor azt mondom: meg tudjuk csinálni.”
Anna sokáig csak ült, a levél az ölében. A hó csendesen hullott az ablak mögött. Egy apró mosoly jelent meg az arcán.
Majd halkan csak ennyit mondott:
– Anya, nem adtam fel.
És ez volt a legnagyobb győzelem.
