Már gyerekkora óta arról álmodott Gábor, hogy orvos lesz. Az iskolában még a tanárok is gyakran viccelődtek vele, „doktor Bambulának” hívták szeretettel.
Nem számított, hogy egy kóbor macskának, egy kiskutyának vagy épp egy verekedésből kikeveredett osztálytársnak volt szüksége segítségre – Gábor mindig tudta, mit kell tenni. Ügyesen elállította a vérzést, ellátta a sebet, megnyugtatta a sérültet. Egyetlen dolog volt, amit soha nem tudott megbocsátani a sorsnak: hogy az apja már nem élhette meg, hogy fiából orvos lett.
– Ha élne, biztos vagyok benne, hogy megmenthettem volna – gondolta gyakran, mikor esténként a tankönyvek fölé hajolt.
Az apja akkor halt meg, amikor Gábor harmadik osztályos volt. Szívinfarktus vitte el, hirtelen, kegyetlen gyorsasággal. Ettől kezdve édesanyja, Ilona nevelte egyedül. Az asszony mindent feláldozott, csak hogy a fia semmiben ne szenvedjen hiányt. Gábor ezt tudta, és minden erejével azon volt, hogy anyja reményeit beteljesítse, hogy csak örömöt okozzon neki.
Ilonát soha nem hívták be az iskolába fegyelmezés miatt. Gábor mindig kitűnő eredményeket hozott haza, ő volt az osztály egyik legjobb tanulója, rendszeresen részt vett tanulmányi versenyeken, és mire elérkezett az érettségi ideje, mindenki biztos volt benne: a fiú orvosira megy, és gond nélkül be is jut.
Így is történt. Felvették a városi orvosi egyetemre, ahol gyorsan a tanárok kedvencévé vált. Olyan gyorsan tanult, mintha csak bele lett volna kódolva az agyába az orvosi tudomány. Gábor anyja, Ilona számára ez maga volt a boldogság.
– Az én fiam! – mondogatta büszkén a falubelieknek. – Nézzék csak meg, a mi kis falunkból ő volt az egyetlen, aki bejutott a nagyvárosba orvosnak!
Az első hónapok nehezek voltak. Gábor nehezen szokta meg a nagyvárosi nyüzsgést, a zajt, az idegen embereket. De gyorsan alkalmazkodott. Kapott egy szobát a kollégiumban, amit hamarosan megosztott egy másik elsőévessel.
A legtöbb idejét tanulással töltötte. Ellentétben sok társával, ő nem járt bulizni, nem érdekelte a kártyázás, a hajnalig tartó beszélgetések. Egyetlen kivétel volt: imádta a természetjárást. Ha valaki túrázni hívta a hegyekbe, azonnal igent mondott.
A szobatársa, Zsolti, teljes ellentéte volt. Imádta a lányokat, a bulikat, és soha nem mulasztotta el az egyetemi összejöveteleket.
– Gábor, meg fogsz őrülni ettől a sok tanulástól – nevetett gyakran. – Soha nem találkozol így az igazival. Fogadjunk, még csókolózni sem tudsz holdfényben!
Majd idétlenül magához ölelte magát és csücsörítve táncolt a szoba közepén.
– Hagyjál már, Zsolti! – legyintett Gábor. – Ha eljön az ideje, találkozom vele. Ha meg nem, akkor nem is volt megírva.
– Nekem legalább van kivel gyakorolni – vigyorgott Zsolti, miközben Gábor visszahajolt a könyvei fölé.
Az egyetemi évek alatt Gábor a falujában igazi sztár lett. Az egykori osztálytársnők és még a fiatalabb lányok is gyakran faggatták Ilonát:
– Mikor jön haza Gábor? Hánykor ér a busszal?
Ilona mindig csak mosolygott:
– Lányok, foglalkozzatok inkább valami rendes dologgal. Nem Gábor az egyetlen fiú a világon. Ha majd választ, úgyis érezni fogjátok.
De a lányok mindig kiderítették, mikor jön haza, és már hajnalban az autóbuszmegállónál lesték. Gábort ez csak bosszantotta. Egyikük iránt sem érzett semmit, és zavarta a felhajtás. Ő csak anyjával és a természettel akart lenni.
– Csak ez a pár nap nyugalom – mondogatta. – Se telefon, se vizsga, csak az erdő meg anyu.
Egyetlen szerelme volt: az orvostudomány. A szünetek után mindig feltöltődve tért vissza a városba, és újra elmerült a tanulásban. Már az egyetem után, a diploma kézhezvételekor, szinte minden kórház tárt karokkal várta. De ő továbbment, és elvégezte a rezidensi képzést is.
Miután letette a szakvizsgát, Gábor egy neves budapesti kórházban kapott állást sebészként. Már az első hetekben megmutatta, mire képes: precíz keze, villámgyors döntései és végtelen empátiája miatt nemcsak a páciensek, hanem a kollégái is hamar megkedvelték.
Egy napon, késő délután, amikor épp hazafelé tartott egy fárasztó ügyelet után, úgy döntött, kikerüli a városi dugókat, és vidéki úton megy haza. Az országút mentén haladva megpillantott egy idős nénit, aki egy kis asztalkán házi készítésű befőtteket és lekvárokat árult.
Gábor lassított, majd megállt.
– Jó napot kívánok, néni! Milyen lekvárjai vannak? – kérdezte kedvesen.
– Áldja meg a Jóisten, fiam – mosolygott a néni, aki egy vastag kendőt viselt a fején. – Van ribizli, barack, szilva… Minden saját termés. Nincs benne semmi vegyszer.
– Akkor kérek egy üveggel a szilvásból – válaszolta Gábor, és átnyújtott egy ezrest.
– Jaj, fiam, ez sok, nincs is visszajáróm!
– Nem baj, néni – mosolygott Gábor. – Maradjon meg az apró.
A néni hirtelen megragadta a kezét.
– Maga orvos, ugye?
Gábor kissé meglepődött.
– Igen. Honnan tudja?
– A keze. Az ilyen kéz… az életet ment – suttogta a néni, majd hozzáfűzte: – Tartsa meg ezt a lekvárt. Ajándék. Higgye el, hasznát veszi.
Gábor zavartan mosolygott, de megköszönte, és visszaszállt az autóba.
Otthon, amikor végre ledőlt a kanapéra, eszébe jutott a lekvár. Kinyitotta a tetejét, és amikor belenézett az üvegbe, elsápadt. Nem azért, mert valami romlott vagy gusztustalan volt benne – épp ellenkezőleg.
Az üveg alján egy apró, sárgás színű boríték feküdt, gondosan becsúsztatva. Gábor kihalászta, és kibontotta.
Egy megsárgult papírdarab volt benne, kézzel írva. A szöveg:
„Ha ezt olvasod, akkor már megmentetted legalább egy ember életét. Ezzel a lekvárral most én próbálok megmenteni téged. Ez nem csak lekvár – egy régi recept, amit az én nagyanyám még a háború alatt kapott egy orvostól, aki az élete árán is gyógyított. Egy csipet emlék, egy kanál hála. Kérlek, ne felejtsd el, honnan jössz.”
Gábor sokáig nézte a levelet. A szíve hevesen vert. Nem tudta megmagyarázni, miért, de valami mélyen megérintette benne ezt az üzenetet.
Másnap reggel úgy döntött, visszamegy az út menti kis asztalhoz. De amikor odaért, már csak a fű volt ott, nyoma sem volt az idős néninek, sem a lekvároknak.
– Lehet, hogy csak álmodtam? – morfondírozott.
Hetek teltek el. Egy napon balesetet hoztak be a sürgősségire. Egy fiatal lány, Eszter, akinek az élete szó szerint egy hajszálon múlt. Gábor és csapata órákon át operálták. A műtét végén az asszisztensek már fáradtan roskadtak össze a székre. Gábor azonban nem adta fel.
– Még nem végeztünk! – kiáltott. – Élve megy ki innen, értik?
És igaza lett. A lány túlélte. Napokkal később, amikor már magánál volt, Eszter könnyezve nézett fel Gáborra.
– Köszönöm… Maga megmentette az életemet.
Gábor csak mosolygott.
– Én csak tettem, amit tennem kellett.
Aznap este, amikor hazament, újra elővette az üveget. Egy utolsó adag lekvár volt még benne. Egy kanállal kivett, és halkan csak ennyit mondott:
– A nagyanyád receptje működik, néni…
És még aznap éjjel álmot látott. A kendős néni ült a verandán, mellette egy fiatalabb nő, talán a lánya. Gábor közelebb ment. A néni ránézett, és csak ennyit mondott:
– Ne feledd, fiam, az orvos nemcsak kézzel gyógyít… hanem szívvel is.
Gábor felébredt. Az ablakon át besütött a napfény. Új nap, új élet, új esély.
És ő pontosan tudta, miért lett orvos.
CIKK FORRÁSA: https://www.minden-egyben.com/
