Öregasszony fia kedvenc süteményét vitte a sírjához és egy „Köszönöm” feliratú jegyzetet talált visszatérésekor
23 éve sosem hagytam ki ezt a napot. Egyszer sem.
Minden évben megsütöttem Henrik kedvenc almás-fahéjas pitéjét, és elvittem a sírjához. Egyszerű sütemény, semmi különleges, de ez volt a kedvence, amióta kicsi volt.
Az alma és fahéj illata mindig odavonzotta a konyhába, szemei izgatottan kikerekedtek, és azt kérdezte: „Kész van már, Anya?”
Még mindig hallottam a hangját, mintha ott állna mellettem.
Henrik csak 17 volt, amikor elhunyt. Túl fiatal, sokkal túl fiatal.
A baleset elvette tőlem, és az a nap által okozott fájdalom soha nem hagyott el igazán. Az idő nem gyógyította be az összes sebet, de ez a kis rituálé közel érzett hozzá. Mintha még mindig valamilyen módon része lenne az életemnek.
Ma reggel gondosan megsütöttem a pitét, ahogy mindig. Aztán elindultam a temetőbe, ahogy már több mint két évtizede teszem.
Amikor megérkeztem Henrik sírjához, a látvány megszorította a szívemet.
Rendben tartottam, friss virágokkal borítottam. A sírkő már sima volt, az évek során sokszor végigsimítottam rajta az ujjaimat.
Letérdeltem, és óvatosan letettem a pitét a kőre, ahogy mindig.
„Szia, drágám,” suttogtam, hangom elcsuklott. „Remélem, békében vagy. Meghoztam a kedvenc pitédet újra. Emlékszel, mikor együtt sütöttük? Mindig lenyúltál egy kóstolót, mielőtt elkészült volna.”
Egy kis, keserédes mosoly suhant át az arcomon, még a könnyeim is kicsordultak. „Bárcsak még egyszer együtt süthetnénk, Henrik,” mondtam halkan.
A megszokott bánat felbukkant, de áttörtem rajta, ahogy mindig. Megcsókoltam az ujjbegyeimet, és óvatosan érintettem meg a sírkövet.
„Szeretlek, drágám.”
Amikor elindultam hazafelé, a szívem nehéz volt, mégis megvigasztalódott.
Másnap, a rutinom részeként, visszatértem a temetőbe, hogy elvigyem a pite edényt. Általában érintetlen maradt, vagy tönkretette az időjárás.
De ezúttal a pite nem volt ott.
Helyette egy jegyzet volt — egy darab papír, két szóval ráírva.
Köszönöm.
Döbbenten bámultam a jegyzetet, szívem hevesen vert.
„Ki vehette el Henrik pit éjét?” motyogtam, a papírt szorongatva kezemben. Düh és zavarodottság kavargott bennem. Az a pite nem másnak szólt. Henriknek készült. Hogy vehetné el valaki?
Olyan érzés volt, mintha megsértették volna a gyászomat — ekkor tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban.
Tudnom kellett, ki vette el a pitét és miért gondolta úgy, hogy joga van hozzáérni.
Azon az éjjelen újra pitét sütöttem.
Ezúttal tervem volt.
Másnap visszavittem a pitét Henrik sírjához, és ugyanoda helyeztem. De nem távoztam. Elbújtam egy közeli nagy tölgyfa mögött, szemem a sírra szegezve, eltökélten arra várva, hogy elkapjam a felelőst.
Az idő lassan telt, és a hideg szél sem segített. Szorosabban öleltem magamhoz a kabátomat, furcsa keveréke izgalomnak és idegességnek érzésével.
Éppen kezdtem azt gondolni, hogy senki sem fog megjelenni, amikor mozgást észleltem. Egy kis alak óvatosan közelített a sírhoz.
Előrehajoltam, hogy jobban lássak. Nem az volt az irigy tolvaj, akire számítottam. Nem, ez valami egészen más volt.
Egy fiú volt, nem idősebb 9 évesnél, túl vékony ruhákban a hideg időhöz képest.
Figyeltem, ahogy előhúz egy darab papírt, és valamit ráír. Aztán remegő kezekkel óvatosan a sírkőre helyezte a jegyzetet. Egy pillanatra habozott, újra körülnézett, mielőtt a pitét megfogta.
Ekkor léptem elő a fa mögül. A levelek ropogása a lábam alatt megdermesztette.
„Elnézést! Nagyon sajnálom!” kiáltotta, pánikban eldobva a pitét. A fűre gurult, a héja kissé megrepedt. „Nem akartam ellopni. Csak annyira éhes voltam! Kérem, ne legyen mérges!”
A dühöm azonnal elolvadt.
Olyan kicsi volt, olyan rémült. Az arca sápadt volt, és úgy tűnt, napok óta nem evett rendesen. Lassan felé léptem, térdre ereszkedtem az ő szintjére.
„Rendben van,” mondtam lágyan, megnyugtatva. „Nem vagyok mérges. Mi a neved, drágám?”
„Jani,” motyogta, kerülve a tekintetemet.
„Jani,” ismételtem, kedves mosolyt küldve felé. „Rendben van. Nem kell süteményeket lopnod, kicsim. Ha éhes vagy, csak szólj. Hol vannak a szüleid?”
Szemei könnybe lábadtak, ahogy fejét rázta, vállai remegtek. Ekkor rájöttem, hogy senkije sincs, nincs hova mennie.
Szívem összetört érte.
„Nem akartam lopni,” mondta, könnyeit keze hátuljával törölgetve. „Nem sokat eszem. Az a pite volt az eddigi legjobb, amit ettem.”
„Oh, drágám,” mondtam lágyan, elsimítva egy kósza hajszálat az arcáról. „Biztosan nagyon éhes voltál. Gyere velem, Jani. Neked is sütni fogok egy pitét.”
Habozott, szemei ide-oda cikáztak, mintha valaki kiugrana, és leszidná. De amikor látta kedvességemet az arcomon, bólintott.
„Rendben,” suttogta.
Együtt sétáltunk vissza a házamhoz, kis keze szorosan fogva az enyémet.
Ahogy hazaértünk, rögtön nekiláttam a sütésnek.
„Leülhetsz az asztalhoz, Jani,” mondtam, miközben összegyűjtöttem az alapanyagokat. „Nem fog sokáig tartani.”
Csendben ült, szemei tágulva figyeltek, ahogy összekevertem a lisztet és a fűszereket. Az alma és fahéj illata betöltötte a levegőt, és egy pillanatra nosztalgiát éreztem.
Pont úgy, mint amikor Henriknek sütöttem, csak most egy fiúnak készítettem, akinek éppúgy szüksége volt rá.
Amikor a pite elkészült, még melegen tálaltam elé, Jani elé.
„Itt van,” mondtam mosollyal. „Ez most csak a tiéd.”
Szemei felcsillantak, ahogy bámulta a pitét, mintha alig hihetné, hogy valós. Lassan levágott egy szeletet, és beleharapott.
„Ez a legjobb pite, amit valaha ettem,” mondta falatozás közben, morzsák hullottak az ajkáról.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, bár szemem könnybe lábadt. Ahogy boldogan evett, eszembe jutott Henrik, és ahogy ő is rám nézett ugyanazzal a szeretettel és elismeréssel.
Ahogy Jani befejezte az utolsó falatot, mély béke érzése öntötte el. Mintha valami furcsa módon Henrik hozta volna az életembe Janit.
Megsimogattam a haját gyengéden. „Ne aggódj többé, Jani. Mostantól mindig lesz hová jönnöd.”
Ezzel a történettel remélhetőleg inspiráltam másokat is, hogy megosszák a szeretetüket és segítsenek azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
