A kisváros szélén volt egy régi híd. Nem hosszú, nem különleges – egy egyszerű fahíd, ami a patak fölött vezetett át. Mégis, minden nap ugyanabban az időpontban ott állt valaki. Egy nő, hosszú kabátban, kezében egy könyvvel.
– Jó napot, Klára néni – köszöntöttek neki az emberek.
– Jó napot. Csak sétálok – felelte mindig, de sosem mozdult.
Mindenki tudta, miért áll ott. De senki nem kérdezett semmit. Mert mindenki emlékezett.
Több mint húsz évvel azelőtt, Klára egyedül nevelte fiát, Benedeket. A férje korán meghalt, és Klára minden szeretetét a fiára öntötte. Benedek csendes fiú volt, de érzékeny. Álmokat szőtt – festő akart lenni.
– Anya, egyszer híres leszek, meglátod! – mondogatta kisfiúként.
– Te már most híres vagy a szívemben – nevetett Klára, és puszit nyomott a homlokára.
Aztán Benedek felnőtt. Felvették egy művészeti egyetemre Budapesten. Elköltözött, ritkábban telefonált. Klára nem szólt, csak sütötte a kedvenc túrós batyuját, hátha egyszer hazalátogat.
Egy nap telefonált valaki. Egy női hang, akit Klára nem ismert.
– Klára asszony… bocsásson meg, de… Benedek eltűnt. Nem jött vissza a műteremből. A rendőrség is keresi.
Klára elnémult. Nem hitte el. Nem tudta felfogni. Napok teltek el, aztán hetek. Semmi hír. A fiú egyszerűen eltűnt. A hatóságok tehetetlenek voltak. Végül hivatalosan is lezárták az ügyet: ismeretlen okból eltűnt.
De Klára nem fogadta el.
Minden nap kiment a hídhoz, ahol gyerekként Benedek gyakran üldögélt vele, rajzolt, álmodozott.
– Itt vagyok, kisfiam. Ha hazajössz… itt találsz.
És telt az idő. Évszakok múltak, emberek költöztek el és születtek, de Klára mindig ott volt. Esőben, hóban, napsütésben. Ugyanabban az órában. Ugyanabban a kabátban.
Sokan sajnálták. Mások csodálták.
Egy téli napon egy kisfiú sétált oda hozzá az anyjával.
– Néni… mit csinálsz itt?
Klára mosolygott.
– Várok valakit, akit nagyon szeretek.
– A férjedet?
– A fiamat. Ő is ilyen kisfiú volt. Szeretett rajzolni.
– Elment?
– Igen. De tudod… a szeretet nem ismeri az időt. Én csak itt maradok… hátha hazatalál.
A gyerek némán bólintott. Aztán elővett egy papírt, és rajzolt rá valamit. Egy hidat. Egy anyukát. És egy fiút, aki visszajön.
– Tessék, néni. Ha megjön, ezt neki adhatod.
Klára zokogni kezdett.
Egy hónappal később Klára már nem volt a hídon. A szomszédok keresték. A házban csend volt. A karosszékében aludt el örökre – ölében a rajzzal, amit a kisfiútól kapott. És mellette egy levél. Régi, megsárgult borítékban.
„Anya, bocsáss meg, hogy nem hívtalak. Nem tudom, ki vagyok, elvesztem. De ha egyszer megtalálom magam… hazajövök. Szeretlek. Benedek.”
A levél sosem jutott el időben.
De Klára hitt. Egészen az utolsó napig.
És valahol, egy másik világban, egy fiatal férfi újra a hídon állt. És most ő várt.
– Anya… végre újra együtt vagyunk…….
