Kristóf, a nemzetközileg elismert divatfotós, egy budapesti bárban ünnepelte legújabb sikerét barátaival. A város fényei lábuk előtt terültek el, a pezsgő patakokban folyt, a hangulat a tetőfokán volt. Kristóf, bár a csúcsra ért a karrierjében, valahol mégis üresnek érezte magát. A körülötte lévő csillogás, a felszínes kapcsolatok – mind ideiglenesnek tűntek.
Egy hete futótűzként terjedt a hír egy másik híres fotósról, aki egy modell kedvéért hagyta el a feleségét. Kristóf cinikusan megjegyezte a barátai között: „Mind ugyanazok. A külsőség számít csak.”
Ekkor Szilárd, a legjobb barátja, egyben a menedzsere, kihívóan nézett rá.
– Akkor bizonyítsd be! Ha annyira lenézed ezt a világot, csináld másképp! Vegyél el egy… egy virágáruslányt a piacról! Lássuk, meddig bírod!
Kristóf először elnevette a gondolatot. Abszurd volt. Ő, aki a világ legszebb nőit fotózta, egy egyszerű virágáruslánnyal? De ahogy a pezsgő hatása alatt a büszkesége felébredt, elgondolkodott. Miért is ne? Megmutatná a világnak, hogy a külső nem minden. És talán… talán ez lenne a legjobb módja, hogy végleg lezárja a múltat, egy régi, fájdalmas szakítást.
Másnap Kristóf elhatározta, hogy megteszi. Nem a szerelem vezérelte, hanem a makacs bizonyítási vágy és egy csipetnyi önpusztítás.
A Lehel téri piacon kezdte a keresést. A nyüzsgő forgatagban, a színes virágok között megpillantott egy lányt. Kovács Emma egy apró standon árulta a csokrait. Egyszerű, kockás kötényt viselt, arcát a nap barnította, de a szeme élénken csillogott, miközben egy idős nénivel beszélgetett a rózsák gondozásáról. Valami megfoghatatlan báj áradt belőle.
Kristóf odalépett a standhoz.
– Jó napot! – köszöntötte. – Szeretnék venni egy csokor virágot.
Emma kedvesen rámosolygott.
– Persze, milyen alkalomra?
– Igazából… nincs különösebb alkalom – válaszolta Kristóf, és meglepte saját őszintesége. – Csak megtetszettek a virágai. És… maga is.
Emma elpirult, de nem nézett el.
A következő napokban Kristóf visszajárt a piacra. Mindig vett valamit – hol egy szál gerberát, hol egy csokor tulipánt. Beszélgettek a virágokról, az évszakokról, a mindennapi életről. Emma egyszerű volt, közvetlen, és nem tűnt zavartnak Kristóf elegáns megjelenésétől vagy a drága autójától.
Egyik délután, mikor Emma épp a maradék virágokat pakolta el, Kristóf váratlanul megszólalt.
– Emma, tudom, hogy ez furcsán hangzik, de… feleségül venne engem?
Emma döbbenten nézett rá. A kezében lévő csokor majdnem kiesett.
– Tessék? Ez… ez valami vicc?
– Nem, komolyan gondolom – felelte Kristóf, bár belül ő is érezte a helyzet abszurditását. – Tudom, hogy nem ismerjük egymást régóta. De… van egy furcsa megérzésem. És van egy… fogadásom is.
Elmagyarázta a barátaival kötött fogadást, kihangsúlyozva, hogy ez nem Emma megalázására irányul, hanem egy kísérlet az ő részéről. Azt ajánlotta, hogy kössenek egy házassági szerződést, ami biztosítja Emma jövőjét, és egy bizonyos idő után, ha nem működik, békében elválnak.
Emma sokáig hallgatott. Aztán lassan megrázta a fejét.
– Nem tudom, mit gondol rólam, Kristóf úr. De én nem vagyok egy fogadás tárgya. És a házasság nem egy játék.
– Tudom – felelte Kristóf, most már őszintén. – De kérem, gondolja át. Nem akarom bántani. Csak… egy lehetőséget kínálok. Egy másfajta életet. És én… én is keresek valamit. Valamit, ami ebben a mesterséges világban nincs meg.
Emma szeme megtelt könnyel. Az ő élete egyszerű volt, de tele volt szeretettel és kemény munkával. Kristóf világa távolinak és érthetetlennek tűnt. De valami a férfi szavai mögött megérintette. A magánya talán? A keresése?
Másnap Emma ott várta Kristófot a piac szélén.
– Elfogadom – mondta halkan. – De nem a pénzért. És nem a fogadásért. Hanem… mert hiszek abban, hogy az emberek változhatnak. És talán… talán mi is.
Kristóf meglepődött. Nem számított ilyen válaszra. De valami megmozdult a szívében. Ez a nő… más volt, mint bárki, akit valaha ismert.
A villámgyors esküvő híre bejárta a várost. Kristóf barátai döbbenten álltak. A divatvilág értetlenül találgatta. Ki ez a titokzatos virágáruslány? És miért vette el őt Andrási Kristóf?
A kezdet nehéz volt. Emma idegenül mozgott Kristóf fényűző otthonában. A személyzet gyanakvóan figyelte. A társasági eseményeken pedig úgy érezte, mintha egy másik bolygóról érkezett volna.
Egy elegáns vacsorán, ahol Kristóf egy befolyásos galériatulajdonosnak mutatta be Emmát, a nő megkérdezte:
– Szóval, Emma… hogyan ismerkedtek meg Kristóffal?
Emma zavartan elmosolyodott.
– A piacon. Én árultam a virágokat, ő pedig vett egy csokrot.
A galériatulajdonos elhűlve nézett Kristófra. A csend kínos volt. Kristóf ekkor átkarolta Emma vállát.
– Igen – mondta határozottan. – És az volt életem legjobb vétele. Emma nemcsak gyönyörű, hanem őszinte és igazi. Olyan értékek, amiket ebben a világban ritkán talál az ember.
Emma meglepetten nézett rá. Ez a védelmező gesztus, ezek a szavak… valami megváltozott benne.
Ahogy teltek a hetek, Kristóf egyre többet időzött otthon. Elkezdte figyelni Emmát, ahogy a kertben tevékenykedik, ahogy gondozza a virágokat. Lenyűgözte a nő egyszerűsége, a természet iránti szeretete, az a nyugalom, ami áradt belőle.
Emma pedig lassan megszokta Kristóf világát. Megtanulta a társasági etikettet, de sosem vesztette el a közvetlenségét. Az őszinteségével és a kedvességével sokakat levett a lábáról.
Egy este, mikor Kristóf a fotóstúdiójában dolgozott, Emma váratlanul belépett. A kezében egy csokor mezei virág volt.
– Tudom, hogy ezek nem olyan elegánsak, mint amiket szoktál fotózni – mondta halkan –, de ezeket ma szedtem a mezőn. Eszembe jutottál róluk.
Kristóf letette a kamerát, és elvette a virágokat. Az illatuk friss és édes volt.
– Ezek a legszebb virágok, amiket valaha láttam – mondta, és megölelte Emmát.
Abban a pillanatban mindketten érezték, hogy valami megváltozott. A fogadás, a bizonyítási vágy lassan elhalványult. Valami sokkal mélyebb kezdett kibontakozni közöttük.
Egy nap Kristóf a régi fotóalbumait nézegette. Megakadt a szeme egy képen. Egy gyönyörű nőt ábrázolt, aki boldogan mosolygott a kamerába. Ő volt az a lány, aki évekkel ezelőtt összetörte a szívét. Kristóf elszomorodott.
Emma belépett a szobába, és látta a képét.
– Ki ő? – kérdezte halkan.
– Valaki a múltamból – válaszolta Kristóf. – Valaki, akinek meg akartam mutatni, hogy nélküle is boldog lehetek.
Emma leült mellé a kanapéra.
– És most? Mit érzel?
Kristóf a képre nézett, majd Emmára.
– Most… most már nem akarok neki semmit bizonyítani. Csak veled akarok lenni.
Emma megfogta a kezét.
– Akkor engedd el a múltat. És nézz a jövőbe.
Teltek a hónapok. Kristóf egyre kevesebbet foglalkozott a munkával, és egyre több időt töltött Emmával. Elkezdte más szemmel látni a világot. Emma megmutatta neki a természet szépségét, a kis dolgok örömét, az őszinte emberi kapcsolatok értékét.
Egyik este, a kertben sétálva, Kristóf megállt, megfogta Emma kezét, és a szemébe nézett.
– Emma – kezdte halkan –, amikor feleségül vettelek, azt hittem, csak egy fogadásról van szó. Aztán azt hittem, meg akarok mutatni valamit a világnak. De most… most már tudom. Én… szeretlek. Igazán szeretlek.
Emma arcán könnyek csordultak végig.
– Én is szeretlek, Kristóf – suttogta. – Már régóta. Csak féltem kimondani.
A fogadásból szerelem lett. A bizonyítási vágyból valódi érzelem. A híres fotós és a vidéki virágáruslány megtalálták egymásban azt, amire mindketten vágytak: az őszinte szeretetet. És bár a világ talán sosem értette meg a kezdeteket, az ő történetük bebizonyította, hogy a sors néha a legváratlanabb módon hozza össze azokat, akiknek egymás mellett a helyük. A külsőségek elmúlnak, de a szív mélyén született érzések örökké tartanak.
