Amikor betöltöttem a harminchatot, elveszítettem mindkét szülőmet. Előbb apám halt meg – álmában vitte el a szívroham. Két hónappal később anyám is követte. Mintha a lelke nem bírta volna tovább nélküle. Volt benne valami szomorúan szép. Összetartoztak.
Egyetlen gyermekük voltam, így minden rám maradt: a temetés, a ház kiürítése, az ügyintézés, minden. Akkor már Budapesten laktam, egy albérletben, de a szüleim háza Szentendrén volt – gyerekkorom helyszíne. Úgy döntöttem, odaköltözöm, hiszen most már az az én otthonom. Nem akartam tovább lakbért fizetni a fővárosban.
Elkezdtem rendet tenni a házban. Irattartó mappák, számlák, régi levelek, biztosítási papírok. Mindent átnéztem, amit csak találtam. Az egyik fiók mélyén, a régi szekrény alsó részében találtam egy cipősdobozt. Belül különös dokumentumok voltak, és egy levél, ami engem szólított meg.
Kissé remegve nyitottam ki.
A dokumentumok örökbefogadási papírok voltak.
Értitek ezt? 36 éves voltam, és akkor tudtam meg, hogy örökbefogadtak.
Lassan ültem le az ágy szélére. A papírokat szorongattam, és próbáltam felfogni, amit láttam. Anyám és apám – pontosabban a nevelőszüleim – soha nem mondták ezt el nekem. Egy szóval sem. Én voltam számukra a fiuk, és sosem éreztem semmilyen különbséget, de mégis…
Miért nem mondták el?
Ha tudom, annyi mindent kérdezhettem volna! Hogy miért adtak örökbe, kik voltak az igazi szüleim, hasonlítok-e rájuk, hogy néznek ki? De most már késő volt. Csak ez a doboz volt a nyom, semmi más.
A dokumentumokból kiderült, hogy a születésem után két hónappal fogadtak örökbe – Tatabányán, zárt eljárásban. A vér szerinti anyám nevét is megtaláltam: László Erika. A papírok mellé egy kézzel írt levél volt csatolva.
A levelet remegő kézzel bontottam fel.
„Kedves Kisfiam,
Amikor ezt a levelet írom, még csak két hetes vagy. Én pedig tizennyolc. Egyedül vagyok. A szüleim elfordultak tőlem, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Az apádról nincs mit mondanom – eltűnt, amikor elmondtam neki. Se munkám, se otthonom, se pénzem nincs. Csak a remény, hogy egyszer majd megértesz engem.
Nem azért adlak örökbe, mert nem szeretlek. Hanem pont azért, mert annyira szeretlek. Mert jobb életet akarok neked. Egy családot, ahol nem a nélkülözés az alap, hanem a szeretet. Remélem, hogy boldog leszel.
Minden szeretetemmel,Anyád, Erika”
Ott ültem, a régi gyerekszobámban, kezemben a levél, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Meg kellett volna haragudnom? Megvetnem őt? Mégsem tudtam. Csak ürességet éreztem.
Megfordítottam a lapot – ott volt Erika régi lakcíme. Szeged, Csongrádi sugárút. Megkereshetem. Talán még mindig ott él. Talán már rég elköltözött. Talán nem akar látni.
De akarom én látni őt?
Napokig tipródtam. A doboz visszakerült a szekrény mélyére, de a gondolat ott motoszkált bennem. Végül néhány héttel később elhatároztam magam. Felmentem a Facebookra – és meglepő módon meg is találtam őt.
László Erika, Szeged. Profilképén egy kávézó előtt állt, piros kötényben, mosolyogva. Kiderült, hogy egy belvárosi kávézóban dolgozik felszolgálóként. Nem posztolt sokat, de elég volt ahhoz, hogy eldöntsem:
Megyek. Meg kell néznem őt élőben.
Vettem egy vonatjegyet, és egy péntek délelőtt megérkeztem Szegedre. Béreltem egy biciklit az állomásnál, és eltekertem a belvárosba, a kávézóhoz. Szívem a torkomban dobogott.
Beléptem. A hely hangulatos volt, barátságos fényekkel, faasztalokkal, finom sütemények illatával. A pult mögött egy fiatal lány állt. Megkérdeztem:
– Bocsánat, dolgozik ma László Erika?
– Igen, ő most jön vissza a raktárból – mosolygott a lány.
És akkor megláttam őt. Erika kijött egy tálcával. A haja őszbe hajló volt, az arca kissé megfáradt, de ugyanazok a szemek… mint az enyém.
– Jó napot, mit hozhatok? – kérdezte kedvesen.
– Egy kapucsínót és egy málnás muffint kérek – mondtam halkan.
– Rendben, egy perc – bólintott, és elmosolyodott. Ugyanúgy mosolygott, mint én szoktam a tükörben. Megrendítő élmény volt.
Leültem, és remegő kézzel nyitottam ki a laptopom, csak hogy eltereljem a figyelmem. Pár perc múlva visszajött a rendelésemmel.
– Tessék, a muffin mellé ajánlom ezt a málnás szörpöt, házi készítésű – mondta kedvesen. – A ház ajándéka.
– Köszönöm szépen… Erika.
Meglepve nézett rám.
– Igen, honnan tudja a nevem?
– Csak… hallottam, ahogy a kolléganője mondta – füllentettem gyorsan.
– Ó, értem. Jó étvágyat, ha bármire szüksége van, csak szóljon!
Aznap nem is kóstoltam meg igazán semmit. Csak őt figyeltem, minden mozdulatát. Aztán elmentem a szállásomra. De másnap visszamentem. És harmadnap is. Laptopozni kezdtem, mintha ott dolgoznék. Ő egyre többet beszélgetett velem.
– Még mindig itt? – kérdezte nevetve.
– Igen. Távmunkás vagyok, innen is tudok dolgozni.
– Jól teszi. Legalább van társasága!
Aztán egy délután, amikor véget ért a műszakja, odaült mellém.
– Megengedi? – kérdezte, és már le is ült.
– Persze. Én András vagyok.
– Erika. De ezt már tudja – kuncogott. – Egyedül jött ide Szegedre?
– Igen. Kicsit ki akartam szakadni. A szüleim nemrég haltak meg. Egyedül maradtam.
– Sajnálom. Az én életem sem volt mindig egyszerű – mondta, és elkomorodott. – Tizennyolc évesen szültem egy kisfiút. Nem tudtam megtartani. Örökbe kellett adnom. Azóta sem telt el nap, hogy ne gondolnék rá.
Némán ültem. A levegő szinte megfagyott.
– Talán már felnőtt. Talán jól van. Csak azt remélem, hogy boldog – suttogta.
És én… csak néztem őt. Az édesanyámat. Ott ült előttem, alig egy méterre. És nem tudta, hogy én vagyok az a fiú.
Aztán újra és újra visszamentem. Erika mindig mosolyogva fogadott, már kérdeznie sem kellett, mi lesz a rendelésem. Mindig hozta a kapucsínót, a málnás muffint, néha házi limonádét is.
– Na, András, ma is dolgozunk, vagy csak kifogás a laptop? – nevetett rám egy délelőtt, miközben lehuppant mellém az egyik kávészünetében.
– Talán mindkettő – feleltem félszegen mosolyogva. – De igazából… a társaság miatt is maradok mindig ilyen sokáig.
Elpirult, majd a kezét tördelve elkomolyodott.
– Tudod… rég nem volt senki, aki ennyit érdeklődött volna irántam. A vendégek jönnek-mennek. Udvariasak, de… nem maradnak. Te meg itt vagy napok óta.
– Szeretem ezt a helyet. Olyan… otthonos.
Erika bólintott.
– Én is így érzem. Tudod, mikor idejöttem, nem sok reményt fűztem semmihez. A férjem elhagyott, mert nem tudtam gyereket szülni neki. Addigra már régen megbocsátottam magamnak, de neki nem tudtam. Aztán ezt a kis kávézót ajánlották. A tulaj egy tündéri asszony, befogadott, mint egy családtagot.
– És… a régi fiad? – kérdeztem óvatosan. – Gondoltál rá azóta?
Felnézett. A szeme megtelt könnyel.
– Minden nap. Elképzeltem, milyen lehet. Magas? Milyen színű a szeme? Boldog? Sikeres? Vajon hasonlít rám?
– És… ha egyszer megjelenne előtted?
Erika hosszasan nézett rám.
– Hát… valószínűleg el sem hinném. De megölelném. És azt mondanám neki, hogy sajnálom. És hogy szeretem. Hogy mindig szerettem.
Aznap este, a szállásomon ülve, órákig csak bámultam magam elé. A levél ott feküdt a kis kerek asztalon, a laptop mellett. A sorok, amiket 36 éve írt, szinte égették a lelkem.
„Csak azért adlak örökbe, mert annyira szeretlek…”
Hónapok óta őrlődtem. Megtaláltam. Megismertem. Láttam, hogy milyen ember lett belőle. De még mindig nem mondtam el neki.
Másnap bementem a kávézóba. Erika éppen egy törzsvendéggel beszélgetett, de amikor meglátott, integetett.
– Már hiányoltalak! Már majdnem elkészítettem a kávéd csak úgy magamtól – kuncogott.
– Akkor jól ismersz – válaszoltam.
Már nem a vendég voltam. Hanem valaki, akit várt. És ez sokat jelentett.
Aznap este Erika leült hozzám, miután befejezte a műszakját. A kávézó bezárt, csak ketten voltunk. Az utca lámpafényei bevilágítottak az ablakon.
– Tudod, olyan érzésem van veled kapcsolatban, mintha ismernélek – mondta halkan. – Néha furcsa gondolatok jutnak eszembe. Mintha a fiam lehetnél…
A szívem kihagyott egy ütemet. A kezem remegett, amikor elővettem a levelet a táskámból. Elcsendesedtem egy pillanatra, majd végül megszólaltam:
– Erika… én vagyok az.
– Micsoda? – nézett rám értetlenül.
– A kisfiad. Akit 36 éve örökbe adtál. Én vagyok András. Megtaláltam a leveledet apáék holmijai között. És… megkerestelek.
A nő arca előbb teljesen elsápadt. Aztán a szája remegni kezdett. Lassan felemelte a kezét, mintha hozzá akarna érni az arcomhoz, de nem mert.
– Ez… nem lehet… – suttogta. – Ez nem… álmodom?
– Nem álmodsz – mondtam halkan. – Itt vagyok. És semmit sem szeretnék jobban, mint hogy megismerjelek.
Erika sírni kezdett. Előbb hangtalanul, majd már zokogva borult az asztalra. Átültem mellé. Megfogtam a kezét.
– Annyira sajnálom, kisfiam… – mondta remegő hangon. – Bocsáss meg nekem!
– Nincs mit megbocsátani – válaszoltam. – Én… köszönöm, hogy megszültél. És hogy akkor úgy döntöttél, hogy jobb életet adsz nekem.
– Sosem múlt el a fájdalom. De most… mintha a szívem helyére került volna végre.
Sokáig ott ültünk némán. A csend most nem volt kényelmetlen. A szeretet, amit 36 év választott el, végre újra utat tört magának.
Ma már Szegeden élek. A szüleim házát eladtam. A munkámat távolról végzem, így bárhonnan dolgozhatok. Erika és én lassan, óvatosan építgetjük a kapcsolatunkat. Néha még mindig sír, ha rám néz. Én meg mosolygok, mert érzem, hogy hazataláltam.
És tudjátok mit?
Még mindig minden nap bejárok abba a kis kávézóba. Nem csak a kávé miatt. Hanem mert ott dolgozik az édesanyám.
CIKK FORRÁSA: https://www.minden-egyben.com/
kép illusztráció
