Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy megmutassák neki az új ruháikat – ahogy kérte tőlük. A sírnál azonban két doboz várja őket a nevükkel…
Dávid három évvel ezelőtt hunyt el, de a lányaiban, a hatéves Annában és a nyolcéves Emmában azóta is hatalmas űr maradt utána. Azóta se csentek együtt éjjel fagyit a konyhából, nem bújtak össze apával az esti meséhez, és nem volt már, aki összekacsintva „összefogjon” anya ellen, amikor vásárolni mentek.
„Elkényezteted ezeket a lányokat, Dávid!” – szokta mondani mosolyogva a felesége, Katalin. „Összefogtok ellenem, tudom jól! És azt is tudom, hogy titokban nasit adsz nekik a kamrából!”
„Hát persze, hogy elkényeztetem őket!” – nevetett ilyenkor Dávid. „Amíg élek, az én kis hercegnőim lesznek az elsők! Sajnálom, drágám, de most már van egy kis konkurenciád. Bár te is benne vagy a kedvenc lányaim klubjában!” – mondta, miközben átölelte Katalint.
Dávid igazi mintaférj és apuka volt – a család lelke. De a betegsége minden megváltoztatott. A rák gyorsabban vitte el, mint azt bárki gondolta volna. A végén már csak egy kívánsága volt: hogy a lányai a születésnapján eljöjjenek hozzá, és megmutassák neki a legszebb ruháikat.
Az utolsó este, amikor még életben volt, magához szorította Emmát és Annát, és azt mondta:
„Kicsim, ha már nem leszek veletek, ígérjétek meg, hogy a születésnapomon felveszitek a legszebb ruhátokat, és meglátogattok engem. Lehet, hogy nem látlak benneteket úgy, mint most, de higgyétek el, ott leszek. És kíváncsi vagyok, mit vesztek fel.”
Aznap este Katalin hagyta, hogy a lányok Dávid kórházi ágyán aludjanak. Talán valahol a szíve mélyén érezte, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Másnap hajnalban, amikor Dávid nem vette fel a telefont, Katalin szaladt be a kórházba.
„Halál beállta: kedd, 4:00” – mondta csendesen az orvos, majd lehajtotta a fejét. Dávid már nem ébredt fel többé. A mindig mosolygós férfi, a lányai bálványa, örökre elaludt.
Katalin teljesen összetört. A lányok erősebbnek tűntek nála – legalábbis a temetésen ott voltak. Katalin nem tudta elviselni, hogy lássa, ahogy eltemetik azt a férfit, akit mindenkinél jobban szeretett.
Ahogy közeledett Dávid születésnapja, Emma és Anna emlékeztek arra az utolsó beszélgetésre. Egy este odaálltak anyjuk elé a konyhában.
„Anya, emlékszel, mit kért tőlünk apa a szülinapjára?” – kérdezte Emma.
„Ő… mire gondolsz, kicsim?” – kérdezte Katalin zavartan. Még mindig nehezen tudott beszélni Dávidról.
„Azt mondta, hogy öltözzünk fel szépen, és látogassuk meg őt a születésnapján” – mondta halkan Anna. „Azt akarom, hogy lássa a piros ruhámat. Tudod, amit ő vett nekem. Azt mondta, abban vagyok a legszebb.”
„És én is akarok valamit a kedvenc színében… valami kéket” – tette hozzá Emma. „Elviszel minket ruhát venni, anya?”
Katalin szíve elszorult. Már majdnem elfelejtette Dávid születésnapját – a gyász olyan mélyen marta belülről, hogy minden más háttérbe szorult.
„Én… nem tudom, lányok… talán máskor…” – próbált kitérni.
[ ]„De anya! Megígértük neki!” – kiáltott fel Anna. „Azt mondta, várni fog minket!”
„Mikor mondta ezt?” – kérdezte Katalin, már könnyekkel a szemében.
„A halála előtti éjjel” – válaszolta csendesen Emma. „Fogta a kezünket, és azt mondta, hogy akkor is ott lesz velünk. Kérlek, anya. Ez nagyon fontos Annának… és nekem is.”
Emma mindig is érett gondolkodású kislány volt – gyakran megértett dolgokat, amelyeket más nyolcévesek nem.
Katalin végül bólintott. „Jól van… rendben. Veszünk nektek ruhát. A legszebbeket! Hadd lássa apátok, mit hagyott ki!” – próbált mosolyogni, de a könnyei elárulták. A lányai megölelték, mintha ők lennének a felnőttek.
„Apa nem szeretné, hogy sírj, anya” – súgta Emma. „Azt akarja, hogy boldog legyél.”
Másnap reggel a lányok izgatottan készülődtek. Anna vörös ruhában pompázott, Emma pedig egy elegáns, sötétkék ruhát választott. Kézen fogva sétáltak az apjuk sírjához, Katalin néhány lépéssel mögöttük haladt.
Amikor odaértek a sírhoz, valami különleges dolog várt rájuk. Két szépen becsomagolt doboz állt a sírkő előtt, mindkettőn egy-egy név: „Anna” és „Emma”. A tetejükön egy kis kártya: „Szeretettel: Apa.”
Anna felsikított: „Anya! Nézd, apa küldött nekünk ajándékot! Micsoda vicces ember! Nem is tudja, hogy neki kellett volna kapnia valamit a szülinapjára!” – kacagott.
Emma csendben nézett Katalinra. Nem szólt semmit, de a tekintetéből látszott, hogy tudja: apa már nem tudott ajándékot küldeni… de valaki mégis megtette helyette.
„Nos… lehet, hogy unatkozott ott fent, nélkületek” – mosolygott szelíden Katalin. „Bontsátok csak ki, lányok.”
Ahogy Anna és Emma feltépték a csomagolást, Katalin a könnyeit próbálta elrejteni. Anna ujjongott örömében, Emma pedig… most sírt először, mióta Dávid meghalt.
A dobozokban egy-egy gyönyörű rózsaszín „Mary Jane” cipő lapult, valamint egy levél… Dávid kézírásával.
Katalin remegő kézzel vette ki a leveleket a dobozokból, és odaadta a lányainak. Anna csak forgatta a papírt a kis ujjacskáival, majd panaszkodva felnézett:
„Ez túl hosszú nekem, anya! Emma, elolvasod helyettem?”
Emma bólintott, letörölte a könnyeit, és belekezdett az olvasásba:
„Az én legszebb lányaimnak,
Az ég angyalai is elámultak, amikor meglátták, milyen gyönyörű tud lenni két kislány. Azt mondják, ti vagytok a legcsodálatosabb gyerekek, akiket az Isten valaha teremtett. Apátok most is lát benneteket az új ruháitokban – és ragyogtok, mint a kis csillagok!
Tudjátok, nagyon szerettem volna veletek lenni a születésnapomon. De mivel már nem lehetek ott úgy, ahogy eddig, azt akartam, hogy valami szépet kapjatok tőlem. Ezért választottam nektek ezeket a cipőket. Remélem, tetszeni fognak!
És bár most nem vagyok mellettetek fizikailag, mindig ott vagyok a szívetekben. Mindig. Látom, hogy már nem csempésztek sütit meg fagyit a konyhából – pedig, pszt… elárulom, anya megtöltötte a kamrát óriási doboz kekszekkel. Láttam! Jövőre, ha megint eljöttök hozzám, szeretném hallani a történeteiteket arról, hogyan sikerült titokban elcsenni egy-két finomságot anya tudta nélkül!
Csak mert apa nincs ott, még nem jelenti azt, hogy nem szabad egy kicsit csínytevőnek lenni! Azt akarom, hogy boldogok legyetek, nevessetek sokat, és ne féljetek néha rosszalkodni egy picit – anya sem bánja majd. Vagy hát… lehet, hogy bánja, de majd megbocsát.
Köszönöm, hogy meglátogattatok, és megmutattátok nekem a gyönyörű ruháitokat. Apa nagyon szeret benneteket, és nagyon-nagyon hiányoztok.
Szeretettel, örökké a ti apukátok: Dávid.”
Emma letette a levelet, és megölelte a kishúgát.
„Tudod, mit írt apa, Anna? Hogy boldog ott, ahol van. És hogy azt akarja, mi is azok legyünk.”
Anna bólintott, a kis cipőt szorongatva. „Azt is írta, hogy szereti a ruhánkat?”
„Igen, nagyon is!” – nevetett Emma. „Szerinte mi vagyunk a legszebb kislányok az egész világon!”
Katalin letérdelt a gyerekei mellé, átölelte őket, és suttogva mondta:
„Én is szeretlek benneteket. Mindennél jobban. És köszönöm… hogy segítettetek emlékezni, mennyire különleges ember volt apátok.”
Emma felnézett rá. „Te írtad a levelet, ugye, anya?”
Katalin egy pillanatra elhallgatott, majd elmosolyodott.
„A levélben az áll, amit apa szíve üzent nektek. Lehet, hogy csak segítettem papírra vetni azt, amit ő mondana, ha még itt lenne. De amit érez, azt mindig érezni fogjátok… itt.” – a szívére tette a kezét.
Anna néhány pillanatig gondolkodott, majd megkérdezte:
„Akkor jövőre is jövünk a szülinapjára, ugye?”
„Igen, kicsim. És mindig lesz mit mesélnünk neki.”
„És én hozok majd egy rajzot is” – mondta Emma. „Egy rajzot rólunk, ahogy nevetünk. Mert ezt szeretné látni, igaz?”
Katalin csak bólintott, nem tudott megszólalni. A könnyei ismét eleredtek – de most először nem volt bennük fájdalom, csak hála.
A három lány ott maradt még egy ideig a sírnál, beszélgettek Dávidhoz, meséltek neki, nevetgéltek. És amikor elindultak hazafelé, mindhárman érezték, hogy valahol – talán a szél simogatásában, vagy a madarak énekében – Dávid még mindig ott van velük.
