A szomszédok mindig úgy beszéltek róluk, mint „a csendes házaspár”.
Ilona és Ferenc hatvan évet éltek le egymás mellett, egy vidéki kis faluban, egy borostyánnal benőtt parasztházban. Nem voltak különösebben beszédesek. A férfi reggel ötkor kelt, kapált, fát vágott, tejet hozott. Ilona naponta friss levest főzött, rendben tartotta a virágoskertet, esténként kötögetett.
Nem vitatkoztak. Nem nevetgéltek hangosan. Csak… ott voltak. Minden nap.
Aztán Ferenc egyik reggel nem ébredt fel.
Ilona halkan hívta a nevét. Először csak úgy, mint mindig. „Feri, megjött a tej.”
Aztán hangosabban. Aztán remegve. Aztán már nem volt hang.
**
A temetés csendes volt. Ilona nem sírt. Csak állt a férje koporsója mellett, és tartotta magát. Az emberek azt suttogták:
– Erős asszony. Nem mutatja ki az érzéseit.
De senki sem tudta, hogy azon az éjjelen, mikor hazament, elővette egy kis fadobozt a szekrény mélyéről. Egy élet apró kincsei voltak benne: egy megsárgult vonatjegy, egy hajtogatott szalvéta egy balatoni cukrászdából, és egy cetli, amin csak ennyi állt:
„Ne haragudj, hogy sosem tudtam elmondani. De minden reggeli, minden megragasztott szék, minden tisztán tartott kaszáló az én módon kimondott szeretetem volt.”
Ferenc utolsó levele.
Ilona összegörnyedve sírt. Nem a hiány fájt a legjobban – hanem az a kimondatlan szeretet, ami ott volt hatvan éven át, csak ő nem értette jól.
Másnap virágot ültetett a ház elé. Egy kicsi, szív alakú ágyást alakított ki. A közepébe rózsát tett – azt, amit Ferenc sosem adott neki. Azt mondta: „minek a rózsa, ha ott a kenyér?”
Most ott volt mindkettő.
**
Ilona minden reggel beszél hozzá. Kiül a verandára, megissza a teáját, és mesél.
– Ma jött az unokánk. Ugyanaz a szemöldök, mint neked. És ugyanaz a makacsság.
És amikor este becsukja a spalettát, mindig elsuttog egy mondatot:
– Tudom már, hogy szerettél. És most már én is kimondom. Minden nap. Érted is.
