Van egy ősi hiedelem, amely szerint amikor meghalunk, nem tűnünk el azonnal. Lelkünk még 49 napig itt marad a Földön. Nem a testünkben, nem látható formában – hanem csendesen, szelíden, a szél simogatásában, a napfény egy sugarában, a szeretteink könnyeiben.
De vajon miért?
A válasz nem tudományos, nem mérhető – mégis, annál igazabb azok számára, akik valaha is veszítettek el valakit. A 49 napot azért kapjuk, hogy végignézhessük, amit hátrahagyunk. Hogy lássuk, hogyan hullik le az első könny utánunk, hogyan ölelik meg egymást a gyászolók, hogyan fognak kezet a rég nem beszélő testvérek, hogyan születik meg egy új elhatározás: élni kell. Tovább.
A lélek ilyenkor csendes tanú. Ott ül az ablakpárkányon, amikor a gyermeke először mondja ki: „Hiányzik.” Ott lebeg a temetésen a virágok fölött, amikor valaki egy szál rózsát ejt a koporsóra, és egy másik ember szívében valami végérvényesen megváltozik.
A 49 nap a szeretetről szól. Egy lehetőség, hogy a távozó lélek is megbékéljen. Hogy elengedjen, és el legyen engedve. Hogy megértse: mindaz, amit adott – egy ölelés, egy tanács, egy utolsó mosoly – itt marad. Örökre.
Sokan mondják, hogy az elhunyt szeretteink néha visszatérnek egy álomban. Egy ismerős illatban. Egy madár képében, ami a temetés után leszáll az ablakba. Talán ezek a 49 nap üzenetei. Apró, finom érintések a lélek pereméről, hogy tudassák velünk: „Itt vagyok még. Még nem mentem el teljesen. Látlak. Szeretlek. Köszönöm.”
És amikor letelik ez a 49 nap – amikor a lélek végre békében útra kelhet – talán nem fáj már annyira. Mert tudjuk: volt időnk még egy utolsó ölelésre. Még ha nem is láttuk, nem is hallottuk – éreztük. Ő pedig minket…..
