A kis Anna a budapesti Szent István park egyik padján ült. Apró kezei szorosan markoltak egy kopottas plüssnyulat, akinek az egyik füle félig le volt szakadva. A tavaszi napsugarak átsütöttek a még ritkás lombkoronán, aranyló foltokat festve a lány arcára. Anna nem nézte a játszó gyerekeket, sem a sétáló párokat. Tekintete a távolba révedt, a Duna felé, mintha valami megfoghatatlant keresne.
Már három éve volt annak, hogy elveszítette az édesanyját. Az emlékek halványulni kezdtek, mint egy régi fénykép, de a fájdalom, az a tompa, szüntelen hiány, sosem múlt el. Édesapja igyekezett mindent megtenni érte, de Anna érezte, hogy az ő szívében is egy űr tátong.
Egy nap, miközben a parkban üldögélt, egy idős bácsi telepedett le a pad másik végére. Fehér haja kócos volt, arca ráncos, de a szeme kedvesen csillogott. Egy ideig csendben ültek egymás mellett, majd a bácsi megszólalt, a hangja mély és barátságos volt, mint egy régi dallam.
„Mi bántja a kisasszonyt?” – kérdezte halkan.
Anna meglepődött, hogy valaki észrevette a szomorúságát. Hosszas hallgatás után, a plüssnyulat szorongatva, halkan elmesélte a történetét. Elmondta, mennyire hiányzik neki az édesanyja, a hangja, az ölelése, a közös mesék.
A bácsi figyelmesen hallgatta, egyetlen szót sem szólt közbe. Amikor Anna befejezte, a bácsi lassan kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány apró öklét.
„Tudom, milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szerettünk” – mondta a bácsi, a hangja most még lágyabb volt. „De tudod, a szeretet nem múlik el. Csak átalakul. Ott van a szívünkben, a gondolatainkban, az emlékeinkben.”
A bácsi ekkor elővett a zsebéből egy apró, fából faragott madarat. A madárka olyan élethű volt, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne.
„Ezt neked adom” – mondta a bácsi, Anna meglepett arcát látva. „Ez a madárka a szabadságot és a reményt jelképezi. És emlékeztet arra, hogy bár az édesanyád nincs itt fizikailag, a szeretete mindig veled marad, mint egy láthatatlan szárny, ami védelmez téged.”
Anna óvatosan elfogadta a madárkát. A fa érintése meleg és simogató volt. Megnézte a bácsit, akinek a szemében valami megnyugtatót látott.
„Köszönöm” – suttogta Anna, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
A bácsi felállt. „Emlékezz, kislány” – mondta, mielőtt elindult volna. „A szívünkben mindig él a szeretet. Soha ne felejtsd el.”
Anna szorosan markolta a fából készült madarat és a plüssnyulat. A bácsi szavai megnyugtatták a szívét. Tudta, hogy az édesanyja hiánya mindig fájni fog, de most már érezte, hogy a szeretet, amit kapott tőle, nem veszett el. Ott van benne, mint egy láthatatlan kötelék, ami összeköti őket.
Ahogy a nap egyre magasabbra hágott, Anna felállt a padról. A fából készült madárkát a zsebébe tette, a plüssnyulat pedig a karjába szorította. Elindult hazafelé, a léptei könnyedebbek voltak, mint azelőtt. A szívében egy apró reménysugár gyúlt, mint az a fából faragott madárka, ami mostantól mindig vele lesz. Tudta, hogy az élet megy tovább, és bár az édesanyja hiányozni fog, a szeretet emléke erőt ad neki minden nap.
