NEM ISMERTE FEL A NYARALÁSRÓL A FÉRFIT, DE Ő AZ ÚJ FŐNÖK LETT – MEGDÖBBENÉSSEL INDULT A MUNKA”
Első rész
A balatoni nyárnak saját illata van – valahol a levendula, a naptej és a forró lángos szentháromsága között. Júlia épp egy ilyen, langyos, csillagos estébe sétált bele, amikor először meglátta őt. A férfit. Az ismeretlent. A titokzatos idegent, aki egy padon ült a kikötő mellett, egy sötétkék könyvet tartott a kezében, de olvasni nem olvasott. Csak nézett maga elé, mintha válaszokat keresne a hullámokban.
– Jó estét – szólította meg Júlia hirtelen, mintha valami belső hang bátorította volna.
A férfi felpillantott. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, majd halványan elmosolyodott.
– Jó estét. Maga is menekül a hétköznapok elől?
– Inkább csak sétálok. Az ember néha nem akar gondolkodni, csak hallgatni a vizet – felelte Júlia.
– Egyetértek. – A férfi félrehúzódott a padon, intve, hogy leülhet. – Gergő vagyok. És maga?
– Júlia. Egy hétre jöttem pihenni.
– Akkor szerencséje van, mert holnap estére vihart mondanak. Ma még csillagos az ég.
Így kezdődött.
A következő napokban egyre többször futottak össze – eleinte véletlenül, aztán már tudatosan. Közös reggeli kávé a kikötő kávézójában, délutáni séta az árnyas sétányon, esti borozás egy jazzkoncert alatt. Júlia újra fiatalnak érezte magát. Nem anyának, nem pénzügyi asszisztensnek, hanem egyszerűen csak… nőnek.
De Gergő nem volt tolakodó. Nem kérdezett a múltról, sem a jövőről. Csak a jelen érdekelte.
– Miért vagy egyedül itt? – kérdezte egy este, miközben a lábukat lógatták a stég széléről.
– Egyedülálló anya vagyok – vallotta be Júlia. – A lányom az anyukámnál van. Kellett egy hét, amikor csak magamra figyelhetek.
– Bátor dolog. És nagyon tiszteletreméltó.
Júlia elpirult. Rég dicsérte meg valaki ilyen őszintén.
A búcsú napján Gergő csak annyit mondott:– Köszönöm ezt a hetet. Ha az élet úgy akarja, még találkozunk.
– És ha nem akarja?
– Akkor hálás vagyok ezekért a napokért is.
Eltűnt. Nem kérte el a számát, és nem adott nevet, címet, semmilyen biztos nyomot.
Három hónappal később
Júlia idegesen igazgatta a blúzát, miközben belépett az új irodaházba a Lehel téren. Új munka, új esély – ez lebegett a szeme előtt. Egy kis logisztikai cégnél kezdett el adminisztrációs munkát. A régi állásából azért jött el, mert… nos, inkább nem volt választása, amikor a főnök fia „véletlenül” elszámolt 700.000 forintot, és őt tették meg bűnbaknak.
– Üdvözlöm, maga biztosan Kovács Júlia – köszönt egy fiatal nő a recepciónál. – Már várják az irodában. A főnök is szeretne bemutatkozni személyesen.
Júlia biccentett, és belépett a tárgyalóba.
És akkor… megállt a világ.
A főnöki székben ott ült Gergő. Ugyanaz a férfi a balatoni nyárból. Ugyanaz a mosoly. Ugyanaz a tekintet.
– Jó napot – szólalt meg Gergő, ezúttal hivatalosabb hangon. – Én vagyok a cég új operatív vezetője. Mától mi… együtt dolgozunk.
Júlia köpni-nyelni nem tudott. A szemei elkerekedtek, de Gergő nem árult el semmit az arcvonásaival. Semmi pajzán mosoly, semmi utalás. Csak tiszteletteljes kézfogás.
– Örülök, hogy csatlakozott a csapatunkhoz, Júlia.
Ő csak bólintott. És akkor tudatosult benne: ő nem is említette akkor nyáron, mivel foglalkozik…
Az irodában a levegő szinte vibrált a csendtől. Júlia és Gergő egymásra néztek, de egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Gergő törte meg a csendet.
– Kérem, foglaljon helyet, Júlia. Szeretném megbeszélni az ön feladatait.
Júlia leült, de a szíve hevesen vert. Nem tudta eldönteni, hogy Gergő emlékszik-e rá a Balatonról, vagy egyszerűen csak nem akarja szóba hozni a múltat.
– Ön az adminisztrációs osztályon fog dolgozni – folytatta Gergő hivatalos hangnemben. – A munkája során szorosan együtt kell működnie velem és a többi osztályvezetővel.
Júlia bólintott, miközben próbálta rendezni gondolatait.
– Van valami kérdése? – kérdezte Gergő.
– Nincs, uram – válaszolta Júlia, kerülve a férfi tekintetét.
– Rendben. Akkor holnap reggel kezdhet. Üdvözlöm a csapatban.
Júlia felállt, és kiment az irodából. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, mély levegőt vett. Nem tudta, hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet.
A következő hetekben Júlia és Gergő professzionális kapcsolatot tartottak fenn. Bár naponta találkoztak, egyikük sem említette a balatoni találkozásukat. Júlia egyre inkább úgy érezte, hogy Gergő talán nem is emlékszik rá.
Egy péntek délután, munka után, Júlia az irodájában maradt, hogy befejezzen egy jelentést. Már mindenki hazament, amikor kopogást hallott az ajtón.
– Szabad? – kérdezte Gergő, belépve az ajtón.
– Természetesen, uram – mondta Júlia, felállva.
– Kérem, hívjon Gergőnek – mosolygott a férfi. – Munkaidőn kívül nem szükséges a formalitás.
Júlia zavartan bólintott.
– Látom, még dolgozik. Nem szeretném zavarni, csak… – Gergő habozott. – Szeretném megkérdezni, hogy lenne-e kedve velem vacsorázni ma este?
Júlia meglepődött a meghíváson.
– Én… nem is tudom – hezitált.
– Csak egy vacsora – mondta Gergő. – Semmi több. Beszélgethetnénk.
Júlia végül beleegyezett.
Az étterem hangulatos volt, gyertyafényes asztalokkal és halk zenével. Ahogy leültek, Gergő mélyen Júlia szemébe nézett.
– Tudja, Júlia, azóta sem felejtettem el azt a balatoni hetet – mondta halkan.
Júlia szíve kihagyott egy ütemet.
– Akkor emlékszik rám – suttogta.
– Hogyne emlékeznék – mosolygott Gergő. – De nem tudtam, hogyan hozhatnám szóba. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni önt.
– Én is így éreztem – vallotta be Júlia.
Egy pillanatnyi csend után Gergő folytatta.
– Az igazság az, hogy nagyon örülök, hogy újra találkoztunk. És szeretném jobban megismerni önt, ha megengedi.
Júlia elmosolyodott.
– Én is szeretném.
A következő hetekben egyre több időt töltöttek együtt munka után. Sétáltak a városban, moziba mentek, vagy csak egyszerűen együtt vacsoráztak. Kapcsolatuk lassan, de biztosan mélyült.
Egy este, amikor Gergő hazakísérte Júliát, a nő megállt az ajtóban.
– Szeretném, ha megismerné a lányomat – mondta halkan.
Gergő meglepődött, de örömmel fogadta a meghívást.
– Nagyon szívesen – mosolygott.
A találkozás napján Gergő virágot hozott Júliának, és egy plüssmackót a kislánynak, Hannának. Hanna eleinte félénk volt, de Gergő kedvessége hamar feloldotta a gátlásait.
– Szereted a meséket? – kérdezte Gergő Hannától.
– Igen – bólintott a kislány.
– Akkor mesélek neked egyet – mondta Gergő, és leült mellé a kanapéra.
Júlia a konyhából figyelte őket, és a szíve megtelt melegséggel. Látta, hogy Gergő nemcsak őt, hanem a lányát is szereti.
Az idő múlásával kapcsolatuk egyre komolyabbá vált. Gergő egy nap megkérte Júlia kezét, és ő boldogan igent mondott.
Az esküvőjük egy kis balatoni kápolnában volt, ahol először találkoztak. A naplementében, a tó partján mondták ki a boldogító igent, miközben Hanna virágszirmokat szórt előttük.
A balatoni románc tehát nem ért véget a nyaralás után. Sőt, csak akkor kezdődött igazán.
