Fekete, fényes BMW fékezett le puhán egy elit budapesti edzőterem előtt.
A sofőr – negyvenes, őszülő, tökéletes öltönyben – úgy szállt ki, mintha a világ az övé lenne.
Ádám volt a neve.
Ő volt az, akinek már a pillantásától is megremegtek a tárgyalótermek. Aki évekkel ezelőtt mindent elveszített — de sosem mutatta ki.
— Kisfiam… legalább egy százast, kérlek… — hangzott el egy halk, fájó hang a bejárat mellett.
Egy idős asszony állt ott. Sovány, törékeny, fején kopott kendő, keze reszketett.
Ádám automatikusan el akart menni mellette. Nem szerette az ilyen jeleneteket.
A múltjára emlékeztették.
Már épp lépett volna tovább…
De valami megállította.
Függő.
A fülében.
Arany margaréta, apró zafírral középen.
Olyan fülbevalók, amilyenekből csak egyetlen pár létezett a világon.
Ő maga készíttette évekkel ezelőtt… Annának.
Az egyetlen nőnek, akit valaha szeretett. Akit elveszített.
Ádám elsápadt.
A szíve egy pillanatra kihagyott.
— Honnan van ez a fülbevaló?! — kérdezte remegő hangon, amit még sosem hallottunk tőle.
A néni megrezzent.
— Ez… az enyém… régóta megvan, kisfiam…
De ő már nem figyelt. A fejében csak egy kérdés visszhangzott:
„Ez nem lehet véletlen.”
— Szálljon be. Most.
— Kisfiam, én csak…
— Vagy elmondja, honnan van az ékszer, vagy rendőrt hívok.
Döntsön.
A néni egy pillanatig hallgatott. Aztán halkan mondott valamit.
Csak néhány szó.
De éppen elég volt…
Az autó belsejében csend ült. Az idős asszony remegett, Ádám pedig mereven nézte az utat, de valójában már rég nem azt látta.
— Hogy hívják magát? — kérdezte végül.
— Ilona vagyok, kisfiam. Ilona Varga.
A név… semmit nem mondott neki. De a szeme… azok a szomorú, sötét szemek.
Mintha ismerte volna őket. Vagy… valakit, akire hasonlítottak.
Ilona nagyot sóhajtott. A hangja csendes volt, de tiszta:
— Anna… ő volt a lányom. Az egyetlenem.
Fiatalon szültem. Az apja elhagyott még a születése előtt.
Nem volt pénzem. Se munkám. Se segítségem.
A kórházban hagytam.
Igen, tudom, szörnyű. De akkor… úgy éreztem, meg fog halni, ha velem marad.
Ádám nem szólt. Az ablakon túl elmosódott Budapest képei suhantak, de ő már máshol járt.
A szívében.
— Később megtudtam, hogy örökbe fogadták. Jó emberek.
Figyeltem őt távolról. Néha láttam az újságban, amikor együtt voltatok…
Nem mertem közeledni.
Aztán… az a baleset.
Ádám ökölbe szorította a kezét.
— Nem tudtam megmenteni.
Ilona szeméből könny csordult le.
— Én sem. De kaptam tőle valamit… mielőtt elment. A fülbevalót.
— Anna nálam hagyta, mikor először és utoljára találkoztunk.
— Azt mondta: „Anyám, ezt ő készíttette nekem. A legértékesebb dolog az életemben volt. Most már tiéd.”
Ádámnak kiszáradt a torka.
— Akkor maga… tényleg…
— Az unokája is nálam van, Ádám. A kislány. Emese. Ő…
Ő a te véred.
Mintha a világ megállt volna.
Emese. Egy kislány, akiről sosem tudott.
Aki Annából maradt.
Ádám nem kérdezett többet.
— Menjünk hozzájuk, — mondta halkan.
Ilona bólintott.
Egy régi ház, kis udvarral, kopott kapuval. Az ajtóban egy kislány állt, hosszú barna fonott hajjal, festékes kézzel, és éppen egy kis vászonra rajzolt.
Mikor meglátta Ádámot, ösztönösen hátrább lépett.
Ilona mosolyogva suttogott:
— Ne félj, édesem. Ő… az édesanyád barátja volt.
Ádám letérdelt, és lassan megszólalt:
— Szia. A nevem Ádám.
Tudod, én nagyon szerettem az anyukádat.
Emese ránézett, halkan kérdezte:
— Is tudsz rajzolni?
Ádám elnevette magát.
— Nem, de nagyon szeretném megtanulni. Megmutatod?
A kislány bólintott, és odalépett hozzá.
És abban a pillanatban Ádám megértette:
nem veszített el mindent.
Kapott egy új kezdetet. Egy esélyt. Egy családot.
És ez… mindennél többet ért.
via
kép illusztráció
