Vera az utcán sétált, alig bírta visszatartani a könnyeit. A szeme csillogott, de nem a boldogságtól – a világ, amit felépített magában, most egyetlen pillanat alatt omlott össze.
Mit tegyen most? Az összes terve, minden álma darabokra hullott. És mindez csak azért, mert nem hallgatott Lukácsné Pálné nénire, a nevelőjére.
Pedig figyelmeztette őt:
– Vera, megpróbálhatod, de ne feledd: az élet nem mindig igazságos. Egy ilyen rangos pénzügyi egyetemen, inkább vesznek fel egy gyengébb eredményű gyereket gazdag szülőkkel, mint egy igazi zsenit, aki árva…
Akkor Vera csak legyintett:
– Ugyan már! Én matematikus vagyok, és nem is akármilyen! Már hatodikban azt mondta a tanár, hogy ne is járjak be, mert mindent tudok. Én meg akkor is az egyetemi anyagot olvastam a pad alatt. Imádom a számokat, nekem ez az életem!
De most… most minden más volt.
Megjelentek a felvételi eredmények, a névsor a felvettekkel. Vera hosszasan kereste a nevét – hiába. Nem volt rajta. Pedig biztos volt benne, hogy hibátlanul teljesítette az összes vizsgát. Nem voltak benne hibák – mégis…
Ehelyett meglátta egy másik lány nevét, akivel egy csoportban vizsgázott. Emlékezett rá: alig írt valamit, szinte végig csak bámult maga elé. Aztán, amikor a dolgozatot beadta, odacsúsztatott valamit a vizsgáztató lapjai közé – egy bankkártyát, amin furcsa szimbólum volt: egy dupla vonallal áthúzott „C” betű.
Vera automatikusan átváltott fejben – gyorsan kiszámolta, mennyi lehet az az összeg forintban – és majdnem elájult. Hogyan versenyezzen egy ilyen „ellenféllel”?
Csak állt ott, mint megbabonázva, a lista előtt, remegő kézzel, könnyes szemmel.
És akkor, mintha még nem lett volna elég, mögüle gúnyos hang szólalt meg:
– Nézzétek már, az a kis nyomi keresi a nevét! Hát ennyire naiv?!
Vera érezte, hogy beszélnek róla. Anélkül, hogy megfordult volna, futni kezdett. Az utca, a zaj, az emberek – minden összemosódott. Csak futott, nem tudta, hova.
Elfogytak a pénzei, alig maradt egy hétre való. Az egyetlen vigasza egy aprócska szoba volt egy önkormányzati bérházban – ideiglenesen, mivel árva, és törvény szerint járt neki.
Szerencsére a szomszédok jó emberek voltak, különösen egy idős hölgy, Pálné néni, aki mindig segített neki.
Vera egy padon ült le, egy nagy, impozáns épület előtt. Talán bank volt.
Nem tudta, mit tegyen. Fáradt volt. Éhes. Elhagyatott. Egy pillanatra tényleg azt kívánta: bárcsak ne is lenne többé.
Hirtelen kivágódott a bank ajtaja. Egy nő száguldott ki, üvöltözve:
– Hát kell ez valakinek?! Majd százszor jobb munkát találok!
Odacsörtetett Verához, és lehuppant mellé a padra.
– Mit képzelnek ezek? Hogy csak nekik van életük?
Vera most vette észre, hogy a nő enyhén szólva is kapatos. Még a kezében is ott volt egy félig üres üveg.
– Csak nem kirúgták? – kérdezte óvatosan Vera.
– Takarítónő voltam itt! Három hónapig húztam az igát. És mi lett? Kiadták az utamat!
A nő motyogott még egy darabig, majd felpattant, és elcsoszogott.
Vera egyedül maradt. A padra meredt. És akkor eszébe villant valami.
„Mi lenne, ha…?”
Felállt. Elindult a bank ajtajához.
– Elnézést – szólt az őrnek –, az imént kijött nő említette, hogy van szabad állás… talán engem keresnek?
Az őr meglepően nyugodtan bólintott, majd bevezette egy irodába. Bent egy elegáns, de fáradt arcú nő fogadta.
– Honnan hallott a pozícióról? Tizenöt perce hirdettük csak meg.
– Az utcán ültem… a korábbi takarítónő említette – válaszolta Vera.
A nő elmosolyodott:
– Ja, Piroska néni! Kétszer figyelmeztettük… de hát, ő már csak ilyen. Tud padlót mosni?
– Tudok. – bólintott Vera, a szíve hevesen vert.
– Akkor kezdhet ma. Próbaidő, persze.
Kezet ráztak. Vera majd’ kiugrott a bőréből.
Egy alagsori szertárban kapott szekrényt, seprűt, vödröt. Minden szegletet gondosan végigsikált – Piroska néni láthatóan nem volt egy pedáns típus.
Eltelt pár hét. Vera szorgosan dolgozott, figyelte az embereket, szavakat, számokat. A fizetés meglepően jó volt, a munkatársak pedig nem néztek rá lekezelően – legalábbis nem mind.
A bank tulajdonosa csak két hónap után jelent meg személyesen – dr. Antal Sándor, fiatal, elegáns férfi. Vera rögtön észrevette: a dolgozók úgy mozogtak körülötte, mint méhek a kaptárban. Mindenki igyekezett látszani, mosolyogni, helyezkedni.
Ő viszont nem szólt senkihez – csak figyelt.
Vera egy pillanatra elbambult. „Hát… ha nem lennék takarítónő…” – gondolta, majd megrázta magát. – „Ne ábrándozz, kislány, ez nem a te világod.”
Aznap este, mikor a legtöbb dolgozó már elhagyta az irodát, Vera a szokásos napi körútjára indult: takarítás a folyosókon, mellékhelyiségek, tárgyalók, végül mindig az igazgatói iroda. Ez volt a zárás. Az utolsó szoba, ahol már senki sem zavarta – vagy mégis?
Ahogy benyitott, meglátta dr. Antal Sándort az íróasztalnál ülve, fejét a karjára hajtva. Az asztalon szétszórva iratok, dossziék, és egy papír, amelynek tetején egy piros szélű felirat állt: „Krízisterv”.
Vera megállt. Egy része azt súgta: fordulj meg, menj ki. De a kíváncsiság erősebb volt. Lassan odalépett, és belepillantott a papírba.
– Na, nézzük csak… – mormolta halkan, a számok sorait olvasva. Hirtelen összevonta a szemöldökét, és ujjával végighúzta a táblázaton.
„Ez… hibás. Itt egyenesen hiányzik a fedezet. És ott…” – gondolta, és ösztönösen keresni kezdte az összefüggéseket. Szinte észre sem vette, hogy Sándor kinyitotta a szemét és őt figyeli.
– Mit látott ott, kisasszony? – szólalt meg halkan, de határozottan.
Vera megugrott, elvörösödött.
– Bocsánat… nem akartam… csak… megláttam, és… – suttogta zavartan.
Sándor nem haragudott. Csak nézte őt komolyan, majd odalépett és megkérdezte:
– Maga ért ezekhez a számokhoz?
– Nem… nem vagyok közgazdász, csak… mindig is szerettem a matekot – dadogta Vera. – Csak számok… ha jól rendezzük őket, megmutatják, mi nem stimmel.
– Mutassa meg, mit vett észre. – intett Sándor az asztalhoz.
Vera tétován odalépett, és remegő ujjal rámutatott két cellára a táblázatban.
– Itt a veszteség számítása nem veszi figyelembe az amortizációt. És itt pedig… a kockázati alap nincs betervezve. Ez az egész terv úgy omlik össze, mint egy kártyavár.
Sándor mélyen hallgatott. Leült, és percekig nézte a lapokat. A homloka ráncolódott, majd… egyszer csak felkapta a fejét.
– Ez… ez tényleg igaz. Hogy a fenébe nem vette ezt észre senki?!
Vera már hátrált volna, mikor Sándor hirtelen odalépett hozzá.
– Mi is a neve?
– Nagy Vera.
– Nagy Vera… mostantól nem takarítónő. Mostantól segít nekem a bankot megmenteni.
Vera megremegett.
– De én csak egy árva vagyok, aki be se jutott az egyetemre…
– És mégis egy perc alatt látta meg azt, amit a pénzügyi osztály három hete keres. Én nem azt nézem, hogy honnan jött, hanem hogy mit tud.
Másnap reggel Vera már egy külön irodában dolgozott, halmokban álltak előtte a dokumentumok, és Sándor ott volt mellette. Úgy beszélgettek, mint két régi ismerős. A papírok fölött vitáztak, nevetgéltek, és minden egyes percben valami újabb rejtett lehetőséget találtak a bank megmentésére.
Két hónap telt el.
Vera megszokta, hogy nem takarít – hanem számol. Egyre gyakrabban hívták be megbeszélésekre, egyre többen tisztelték. Mindenki tudta: ő az a lány, aki „megállította a csődöt”.
Egy este, mikor a munkával már majdnem végeztek, Sándor felállt, kinyitotta a szekrényt, elővett egy palack bort és két poharat.
– Ma ünneplünk – mondta. – Átutalták a biztosítási összeget. Visszajött a pénz. Megmenekültünk.
Vera elmosolyodott.
– És én most már mehetek vissza mosdót súrolni, igaz? – csipkelődött.
– Szó sem lehet róla. Most egy másik ajánlatom van.
– Micsoda? – Vera meglepődött.
Sándor elővett egy borítékot.
– Felvettek az egyetemre. A pénzügyi karra. A rektor barátom. Megbeszéltem vele. A te érdemeid alapján. És ez nem szívesség – ez elismerés.
Vera könnyezve nyitotta ki a levelet. Ott állt: „Felvételt nyert”.
– Nem hiszem el…
– Akkor gyere el velem piknikezni. Majd ott elhiszed.
Aznap este, kint a folyóparton, egy takaró mellett ültek, csillagokat néztek. Vera sosem érzett még ilyet. És amikor Sándor megfogta a kezét, nem volt több kérdés.
Pár hónap múlva.
A bank karácsonyi vacsorát tartott. Mindenki kíváncsi volt, kivel érkezik az igazgató. Amikor végre megérkezett, a terem elcsendesedett.
Mellette egy gyönyörű, magabiztos nő állt, ezüstszín ruhában. Az arca ismerős volt – de nem takarítónőként.
– Hölgyeim és uraim, hadd mutassam be a menyasszonyomat – Nagy Verát.
A terem felrobbant a tapsvihartól.
– Már nem takarít nálunk. Most épp a vizsgáira készül. És tudják mit? Ő lesz a bank jövője.
Vera elpirult, de boldogan mosolygott.
Mert néha egy vödör, egy felmosó és egy matematikai zseni együtt csodákra képes.
