A postáslány és az emlékek kertje
Egy év telt el, mióta Emese először belépett a házba, amit egy ismeretlen öregúr hagyott rá – leveleken és emlékeken keresztül. A ház azóta megváltozott. Nem lett újszerű, nem lett modern, de megtelt élettel. És csenddel. Az a különös, békés csend lebegett benne, amit csak az ismer valójában, aki elvesztett már valakit, de nem felejtette el.
A diófa még mindig ott állt az udvaron, alatta egy régi pad, amit Emese újrafestett. Minden pénteken ott ült, és írt. A leveleket már nem dobta postaládába – hanem egy zöld szalagos fadobozba tette a verandán. „Az Emlékek Dobozának” nevezte el.
Egyik péntek este éppen egy különösen hosszú levelet írt, amikor valaki megállt a kapunál. Egy fiatal férfi. Talán harmincas lehetett. Barna zakóban, borostásan, kezében egy megsárgult borítékkal.
– Elnézést… maga Emese?
A lány kissé megijedt, de bólintott.
– Igen, én vagyok.
– Az én nagyapám volt R. – mondta halkan a férfi. – Soha nem beszélt rólunk. Mi csak annyit tudtunk, hogy magányosan él valahol, de nem engedett közel senkit. Aztán… meghalt. És mi semmit nem tudtunk róla, míg nem kaptam egy csomagot. Benne az ön levelei voltak. Minden pénteki válasz… és a végrendelet.
Emese szinte el se hitte, amit hallott.
– Maga az unokája?
– Igen. Az egyetlen. És úgy érzem, valahol ön volt a legfontosabb ember az utolsó évében. Tudja, mit írt róla?
A férfi előhúzott egy papírt a zakója zsebéből, kissé remegve olvasta:
„Az utolsó barátom, akit nem is ismertem igazán, de aki megtanított újra hinni az emberekben. A postáslány, aki nemcsak leveleket vitt – hanem figyelmet, empátiát, életet.”
Emese szeme megtelt könnyel.
A férfi leült mellé a padra.
– Tudja… én soha nem ismertem őt úgy, ahogy maga. És azt hiszem, szeretném megtudni, milyen ember volt valójában. Elmeséli?
A lány bólintott. És mesélni kezdett. Az első levélről, a válaszról, a kulcsról, a házról. A szavakban újraéledtek a levelek, az udvar, az ablak mögötti mozdulat, és az a különös érzés, amikor valaki idegenből fontossá válik.
Ahogy besötétedett, mécsest gyújtottak a diófa alatt. Nem voltak rokonok, nem voltak barátok – de valami mégis összekötötte őket: egy ember, akit mindketten másként ismertek, de ugyanúgy szerettek.
Másnap reggel a férfi egy üzenetet hagyott:
„Ha egyszer úgy dönt, megnyitná újra a ház kapuját a világnak – én segítek. Nyissuk meg együtt. Legyen ez a hely az emlékek kertje. Egy ház, ahol levelek élnek. És ahol új történetek születhetnek.”
Emese sokáig nézte az üzenetet. A szíve gyorsabban vert.
És azon a pénteken nemcsak egy levelet írt.
Hanem kiakasztott egy kis fatáblát a kapura.
„Az emlékek kertje – nyitva, ha van mit megosztanod.”
Az első látogató egy idős néni volt, aki csak egy gyűrött képet hozott – a férjéről és egy elveszett nyárról. Aztán jöttek gyerekek, fiatalok, férfiak és nők. Mindenki hozott valamit: egy történetet, egy levelet, egy könnycseppet.
És Emese ott maradt közöttük, mosolyogva – ahogy mindig. De ezúttal már nem postásként. Hanem valaki olyanként, aki levelekből otthont épített.
