A gyerekkorom hátborzongató csendje mindig a konyhapadló recsegésével kezdődött. Anyám minden hajnalban négykor kelt, hogy a szomszédoknak sütögessen, mert csak így kerestünk annyit, hogy ne haljunk éhen. Azt mondta, az én hangom a világ legszebb zenéje – de soha nem énekeltem neki, mert féltem, hogy ha meghallja, rájön, mennyire nem vagyok érdemes a szeretetére.
Amikor tizenhat évesen elköltöztem, egy cetlit hagytam az asztalon: „Bocs, hogy nem voltam elég jó.” Húsz évig nem beszéltünk.
Aztán múlt hónapban jött a hívás: anyám elhunyt. Örökségként a gyerekkori házat kaptam, ami már rég tönkrement körülötte. Amikor beléptem, az orromba csapott a penész és a régi liszt szaga. A konyha falán még mindig ott lógott a karóra, ami mindig is későt mutatott.
De valami más is ott várt.
Az élelmiszer-padló alatt egy rozsdás fém ládát találtam, amit anyám kézzel vésett monogrammal díszített. Belül:
Egy halom elszáradt makaróni (az én kedvencem volt)
Egy elveszettnek hitt gyerekkori rajzom a családról
És egy boríték, amin ez állt: „Ha ezt olvasod, már bocsánatot kértem tőled annyiszor az elmémben, hogy elvesztettem a számát.”
A levélben egyetlen fénykép volt: anyám fiatalon, terhesen, ugyanabban a kórházi szobában, ahol én megszülettem. A hátán: „Végül is hazajöttél, kislányom.”
…És akkor megtörtént.
A ládam alján egy kis doboz rejtőzött. Benne egy hangfelvétel anyám hangjáról, amint énekel egy dalt, amit gyerekkoromban mindig alvás előtt kértem. A felvétel végén pedig hallani, ahogy sírva mondja: „Remélem, egy nap hallani fogod ezt, és tudni fogod, hogy soha nem hagytalak el. Csak féltem, hogy ha túl közel engedlek, te is ugyanúgy tönkremész, mint én.”
A házat nem adtam el. Minden reggel azt a penészes lisztszagot keresem, és a karórát sem javíttattam meg. Mert néha a hiány az, ami legjobban emlékeztet arra, hogy valaki mennyire szeretett…..
