Amikor a lányom végigsétált az oltárhoz vezető úton, nem abban az elefántcsontszínű ruhában volt, amelyet hónapokig tökéletesítettünk. Ehelyett egy éjfekete ruhát viselt, és az igazi meglepetés nem a színe volt, hanem az oka.
Még mindig emlékszem arra a napra, amikor Anna felhívott, hangja izgatottságtól csillogott.
„Anya! Megkérte a kezem!” – kiáltotta szinte a telefonba.
Tudtam, hogy ez eljön – Péter öt éve volt az életében. Boldogok voltak. Legalábbis akkor ezt gondoltam.
Attól a pillanattól kezdve az esküvőszervezés átvette az életünket. Az első dolog, amiben döntöttünk, a ruha volt.
Anna mindig is valami egyedire vágyott. Semmi készleten lévő. Egyedileg kellett készíteni, csak neki. Szerencsére a legjobb barátnőm, Éva, a város egyik legtehetségesebb varrónője volt.
„Ó, királynővé fogjuk varázsolni” – mondta Éva, miközben az első terveket vázolta.
Hónapokig dolgozott rajta. Szívét-lelkét beleadta minden öltésbe, minden gyöngybe, minden finom anyagredőbe. Időigényes és drága volt, de tökéletes.
Néhány nappal ezelőtt láttam majdnem készen. Elefántcsontszatén, finom csipke, hosszú, lebegő uszály. Pontosan olyan volt, amilyet Anna kislánykora óta álmodott.
Minden a helyére került.
Vagyis azt hittem.
Az esküvő előtti este észrevettem valamit. Péter nem viselkedett önmagához híven. Mindig udvarias volt, talán kicsit csendes, de jó ember. De azon az estén más volt. Alig nézett Annára, válaszai rövidek és távolságtartóak voltak.
„Jól vagy?” – kérdeztem tőle, amikor Anna egy pillanatra félreállt.
Péter erőltetett mosolyt villantott. „Igen. Csak egy kicsit ideges, tudod?”
Bólintottam. Érthető volt. Az esküvők nagy, érzelmes események.
De mégis… valami nem stimmelt.
Másnap reggel a ház izgatottságtól pezsgött. A sminkes a nappaliban volt. A koszorúslányok ki-be rohangáltak. Anna a tükör előtt ült, ragyogott.
Aztán megérkezett Éva. Egy nagy fehér dobozt hozott magával.
„Íme” – mondta, büszke mosollyal letéve az asztalra.
Elmosolyodtam. „Alig várom, hogy újra lássam. Olyan gyönyörű volt legutóbb, amikor—”
Felemeltem a fedelét.
A gyomrom összeszorult. A ruha belül fekete volt. Nem elefántcsontszínű. Nem fehér. Teljesen, mélyen fekete. A kezem remegni kezdett. A szám kiszáradt.
„Éva” – suttogtam. „Mi a fene ez?”
Ő nyugodt maradt. Túl nyugodt. Aztán a kezemre tette a kezét. „Drágám, csak bízz bennem.”
Annára néztem, sokkot, rémületet, zavart várva – valamit. De ő csak ült ott, bámulva a tükörképét a tükörben.
„Anna?” – a hangom megremegett. „Mi folyik itt?”
Végül rám nézett.
„Anya, ezt meg kell tennem.”
A mellkasom összeszorult. „Mit kell tenned? Végigsétálni az oltárhoz egy— Anna, ez nem vicc! Ez a te esküvőd!”
Megfogta a kezem és megszorította. „Tudom.”
Éva gyengéden megérintette a vállamat. „El kell foglalnod a helyed.”
Alig kaptam levegőt. A szívem hevesen vert. Ez nem volt helyes. Ez nem volt normális. De a zene elkezdődött odakint, és mielőtt észbe kaptam volna, Anna már a fekete ruhában állt, és az oltár felé sétált.
A helyszín lenyűgöző volt. Elefántcsontszínű rózsák sorakoztak
az oltárhoz vezető úton. A gyertyafény lágyan visszatükröződött a hatalmas csillárokon, és egy vonósnégyes finom dallamot játszott, amely eleganciával töltötte meg a teret.
A vendégek izgatottan suttogtak, arcukon várakozással teli mosoly.
– Olyan gyönyörű menyasszony lesz! – hallottam valakit a sorok között.
– Ők a tökéletes pár – válaszolta egy másik.
– Azt mondták, Péter a főpróbán el is sírta magát! – jegyezte meg valaki lelkesen.
Ott ültem a székem szélén, a kezem ökölbe szorítva az ölemben. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Ők nem tudták. Senki sem tudta.
A zene hirtelen megváltozott. A terem hátuljában lévő ajtók lassan kitárultak. A tömeg elhallgatott.
Anna belépett. Fekete ruhában.
A vendégek között végigsöpört a zavar hulláma. Hallottam a döbbent suttogásokat:
– Mi ez?
– Ez valami tréfa?
– Ez tényleg a menyasszonyi ruhája?
Mozdulni sem bírtam. Lélegezni sem.
Anna lassan sétált, fekete uszálya végigsiklott a fehér rózsaszirmokon, amelyek a padlót borították. A fátyla sötét, áttetsző anyagból készült, amely sejtelmesen keretezte az arcát, de így is tisztán láttam a nyugodt, határozott tekintetét.
Ekkor megláttam Pétert. Az arca elfehéredett, mosolya egy pillanat alatt lehervadt.
A kezét, amit eddig magabiztosan összekulcsolva tartott maga előtt, hirtelen leeresztette. A szája tátva maradt, de nem jött ki belőle egy hang sem.
Rettenet ült ki az arcára. És akkor megértettem.
Egy emlék villant fel bennem – évekkel ezelőtt, amikor Annával egy régi filmet néztünk a kanapén összebújva. Abban a filmben egy nő az esküvője napján tudta meg, hogy a vőlegénye megcsalta. Ahelyett, hogy lefújta volna az esküvőt, fekete ruhában vonult végig az oltárhoz, mintha gyászolná azt a szerelmet, amelyről azt hitte, örökké tart majd.
Akkor még csak egy filmjelenetnek tűnt. De Anna emlékezett rá. És most ő maga is megélte.
A gyomrom összeszorult. Ez nem véletlen volt. Nem egy baki. Ez bosszú volt.
Péter nagyot nyelt, ahogy Anna odaért mellé. A szeme idegesen cikázott a vendégek között, mintha menekülő utat keresne. Anna megállt előtte, a keze remegett, de az arcán nem látszott semmi érzelem.
A szertartásvezető zavartan köhintett egyet, majd próbálta folytatni:
– Öö… Összegyűltünk ma, hogy tanúi legyünk…
Péter idegesen felnevetett. – Drágám, mi ez? – kérdezte. – Miért van rajtad ez a ruha?
Anna nem válaszolt.
A szertartásvezető habozva nézett rájuk. – Folytassuk?
Anna bólintott. – Igen. Folytassuk.
A szertartás ment tovább, de senki sem figyelt rá. Minden szem Annára szegeződött, mindenki várta, mi fog történni.
Eljött a fogadalmak ideje.
Péter mély levegőt vett, és megfogta Anna kezét. Ő hagyta. Péter idegesen lenyelte a nyálát, majd elmosolyodott, bár láthatóan bizonytalan volt.
– Anna, a pillanattól kezdve, hogy megismertelek, tudtam, hogy te vagy az igazi. A legjobb barátom, a lelki társam, a mindenem vagy. Megígérem, hogy szeretni foglak, tisztelni és támogatni foglak bármi történjék is. Alig várom, hogy veled töltsem az örökkévalóságot.
A hangja egyre magabiztosabb lett, mintha azt hinné, hogy még van esélye helyrehozni a dolgokat.
Aztán Anna következett.
Elengedte Péter kezét.
A teremben egy éles szisszenés hallatszott.
Anna felemelte az állát, és egyenesen Péter szemébe nézett.
– Ezzel a ruhával – mondta határozottan –, eltemetem minden reményemet és elvárásomat ezzel az esküvővel és a kapcsolatunkkal kapcsolatban, mert az igazi szerelem nem árulja el azt, akit szeret – főleg nem pár nappal az esküvő előtt.
A tömeg felhördült. Suttogások özöne söpört végig a termen.
– Mit mondott?
– Elárulta? Hogyhogy?
– Úristen… Péter megcsalta?
Péter arca teljesen elsápadt. – Anna… kérlek… nem úgy volt! – könyörgött.
De Anna folytatta:
– Megbíztam benned. Szerettelek. Készen álltam arra, hogy leéljem veled az életemet – a hangja erős volt, nem remegett. – Aztán kiderült az igazság.
Péter kezei remegtek. – Drágám, esküszöm… nem az volt, aminek látszik…
Anna szeme meg sem rebbent. – Pontosan az volt.
Péter térdre rogyott.
– Kérlek! – zokogta. – Anna, szeretlek! Kérlek, hadd magyarázzam meg!
Anna mozdulatlan maradt. Péter a kezeiért nyúlt, de Anna hátrébb lépett. Péter ujjai a semmibe markoltak.
Anna egyetlen könnyet sem ejtett. Csak lenézett rá, majd lassan leejtette a kezében tartott virágcsokrot.
A csokor hang nélkül a földre hullott, pont Péter lába elé. Egy végső búcsú.
Anna sarkon fordult, és végigsétált az oltárhoz vezető úton – most már egyedül. Felpattantam, a szívem hevesen vert. Beszélni akartam vele, megkérdezni, hogy van, megölelni, de mielőtt bármit mondhattam volna, Anna a kezem után nyúlt és megszorította.
Visszaszorítottam a kezét, a szemem könnyes volt.
Kiléptünk az épületből, az ajtók mögöttünk nagy csattanással csukódtak be. A bent maradt vendégek suttogása már csak halk moraj volt a vastag falakon túl.
Odakint a hideg levegő pofonként csapott arcul minket.
Anna mély levegőt vett, majd lassan kifújta.
– Három nappal ezelőtt tudtam meg – mondta halkan, de határozottan. – Megláttam az üzeneteket. A titkos hívásokat. A hazugságokat.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem, a szívem összeszorult.
– Mert tudtam, mit mondanál – mosolygott szomorúan. – Hogy „csak ideges”, hogy „mindenki hibázik”, hogy „ne dobd el emiatt az egészet.” De a szerelem nem árul el. Nem így.
Ölelésbe vontam őt, szorosan, úgy, ahogy kislány korában is tettem.
– Büszke vagyok rád – suttogtam.
Anna elmosolyodott, bár a szeme még mindig fájdalommal telt meg.
– Egy nap majd tényleg fehér ruhát viselek – mondta halkan. – De akkor az igazi szerelemért.
És tudtam, hogy úgy is lesz.
