Júlia éjjelente dolgozott egy irodaházban, ahol nappal csak elegáns emberek mozogtak – ő viszont csak addig tartózkodhatott ott, míg mindenki hazament.
Volt egy férfi. Az „üvegirodás”. Minden este későn ment el. Elegáns, zárkózott, a cég igazgatója. Júlia mindig csak a tükröződő ablakokon keresztül látta. Sosem köszönt. Ő sem.
Egyik este, miközben pakolta a mosatlant az egyik tárgyalóban, meglátott egy dolgot az asztalon. Egy kis noteszt. Belelapozott. Nem céges adatok. Versek voltak benne.
Szerelemről. Veszteségről. Magányról.
Az aláírás csak ennyi volt: „M.”
Másnap visszavitte az irodájába – titokban. De előtte, egy üres lapon, hagyott egy sort:
„Néha azok értik meg legjobban a fájdalmunkat, akikkel soha nem beszélünk.”
A napok teltek. A notesz minden este máshol volt – és minden este benne volt egy új vers… és egy új üzenet Júliától.
Ők ketten beszélgetni kezdtek. Szavak nélkül. Papíron. Minden este.
Aztán egy péntek este a férfi ott maradt. Várt. És amikor Júlia belépett, megszólította:
– Maga írta a leveleket?
A nő nem tudott megszólalni. Csak bólintott.
– Én azt hittem, ebben az épületben senki nem látja, hogy ember vagyok – mondta a férfi. – Aztán jöttek ezek az üzenetek… és mintha valaki végre belém látott volna.
Júlia zavartan elmosolyodott.
– Én azt hittem, maga nem lát meg engem.
A férfi elővette a noteszt.
– Akkor most kezdjük el igazából.
És így kezdődött. Nem egy vacsorán, nem egy randin. Hanem egy takarítónő és egy vezérigazgató csendes, papírra írt vallomásaival.
Mert néha a legmélyebb kapcsolat ott születik, ahol szavak helyett figyelem van.
És néha az, akit észre sem vettél… lesz az, aki hazaviszi a szíved kulcsát…..
