– Anyu, csak egy év – nevetett a fiú. – Kimegyek, dolgozom egy kicsit Londonban, félreteszek, aztán visszajövök. Talán nyitunk egy kis éttermet, tudod, amiről álmodtam.
Az anya igyekezett mosolyogni. Még akkor is, mikor a taxiba pakolták a bőröndöt.
– Jó. Csak írj. És hívj. És…
– Tudom. Vigyázz magadra. Én is szeretlek. És… ne pakolj el a szobámban, jó?
– Jó – felelte az anya. – Várni foglak.
És várt.
Az első hónapban minden este hívta. A fiú mesélt: új munka, új lakás, új barátok. Aztán ritkábban hívott. Aztán csak üzenetek jöttek. Aztán… semmi.
Az anya először aggódott, aztán dühös lett. Később már csak hallgatott. De a szobáját nem nyitotta ki. A papucs ott maradt az ágy mellett. A párnán még ott volt az illata.
– Csak el van havazva – mondogatta mindenkinek.
– Majd jelentkezik – suttogta magának.
Telt az idő.
A barátok már nem kérdeztek semmit. A család sem. Csak ő maradt egyedül az emlékeivel. És a csönddel.
Tíz év telt el.
Egy napon levél érkezett. Egy ismeretlen nő írta. Angol cím, furcsa kézírás.
„Tisztelt Asszonyom! Egy utcai segélyszolgálat önkéntese vagyok. Nemrég egy hajléktalan férfit találtunk, súlyos állapotban. Nála volt egy szalvéta, amire ez volt írva: ‘Ha bajom esik, az anyám neve Szendrei Ilona. Magyarország.’ Kórházba vittük. Most már stabil, de nagyon gyenge. Azt mondta, talán nem sok ideje van hátra. És magát hívta anyunak. Kérdeztem, hívjunk-e mást. Azt felelte: „Nincs másom. Csak ő.””
Az asszony egy nap múlva a reptéren volt. A félretett nyugdíjpénzét egyetlen célra költötte el: hogy láthassa a fiát. Bárhogyan is.
Egy szürke kórházi szobában feküdt egy vékony férfi. A haja megritkult, a szeme alatt sötét karikák. De amikor meglátta az anyját, halk hangon ennyit mondott:
– Anyu… elrontottam.
Az anya csak a kezét fogta.
– Nem érdekel. Most már itthon vagy. Itt.
A fiú két nap múlva elment. Csendesen. Reggelre. Az anya akkor is mellette volt.
Amikor hazatért, kinyitotta a szobát. A fiú papucsa ott volt. A párnán már nem volt illat.
Leült az ágy szélére, és elővett egy albumot. Gyermekkori képek, mosolyok, rajzok. A sarkokban kis firkák: „Anya, szeretlek.”
Könnyek hullottak a képekre.
A temetés egyszerű volt. Senki más nem jött el.
De az anya egy padot készíttetett a hídhoz, ahol gyerekkorukban gyakran sétáltak. A padon ez állt:
„A fiamnak, aki elveszett – de mindig hazatalált a szívemben…..”
