A kapcsolatom a mostohafiammal, Bencével, mindig is feszült volt. Amikor Andráshoz mentem feleségül, tudtam, hogy nem lesz könnyű út előttem: egy tizennégy éves fiú, aki éppen átélte szülei válását, nem fogadott nyitott karokkal. Próbáltam türelmes lenni, de Bence rideg maradt, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól.
Amikor András négy évvel ezelőtt elhagyott minket egy fiatalabb nőért, azt hittem, végleg elveszítem Bencét is. Hiába költöztem közelebb hozzá, hiába főztem a kedvenc ételeit – a tekintete mindig úgy suhant el mellettem, mintha csak egy idegen lennék a házában.
Aztán tegnap, pont a 50. születésnapom előtt, váratlanul felbukkant az ajtómbán. Kezében egy elegáns, fekete dobozzal.
– Ez a tiéd – mondta, és a kezembe nyomta.
A hangja semmi érzelmet nem árult el, de a szeme mögött valami rejtőzött. A dobozban egy drága, antik stílusú karóra volt – pont olyan, amilyet régen mindig a képeken csodáltam.
– Köszönöm… – dadogtam, de a szívem mélyén tudtam, hogy valami nincs rendben. Miért adna ilyen drága ajándékot, amikor évek óta alig beszéltünk?
Bence csak annyit mondott:
– Nyisd ki a tok hátsó rekeszét.
Reszkető ujjakkal engedelmeskedtem. És amit ott találtam… azt soha nem fogom elfelejteni.
Egy összehajtott, sárguló fénykép. Az anyjáról.
A történet igazi csattanója még csak most jön…
A mostohafiam egy luxusórát adott a születésnapomra…
A képen Bence anyja mosolygott – ugyanazzal a meleg, gyöngéd pillantással, amit én is annyira szerettem benne. A háta mögött pedig egy ismerős ház állt: a nyaralónk, ahol Bence gyerekkorában annyi nyarat töltött.
– Ezt… ezt tegnap találtam az anyám naplójában – mondta halkan Bence. – Azt írta… hogy ha valaha meghalna, szeretné, ha te lennél az, aki vigyáz rám.
A szavak úgy érték a szívemet, mintha valaki hirtelen kinyitott volna egy ajtót egy sötét szobában. Mindig is azt hittem, hogy Bence anyja titokban ellenségeskedett irántam, hogy féltékeny volt, hogy én töltök időt a fiával. De ez… ez mindent megváltoztatott.
– Azt is írta… hogy bár nehezen ismerte be, de te voltál az egyetlen, aki tényleg próbáltál segíteni neki – folytatta Bence, és most már a hangja is remegett. – És én… én évekig úgy tettem, mintha nem is léteznél.
A könnyeim nem fékezhették. Az óra tokjában még egy apró papírcetli is volt, rajta egy telefonszámmal.
– Ez…? – kérdeztem, de már sejtettem a választ.
– Az anyám pszichiátere – mondta Bence. – Ő… ő tud mindent a balesetről. A valódi történetet.
…És ekkor minden összeállt.
A baleset, amiben Bence anyja meghalt – nem volt véletlen. Évek óta küzdött depresszióval, és aznap, amikor Bencét iskolából hazavitte, szándékosan vezetett egy fához. Csak ő meghalt. Bence túlélte.
– Azt hittem… hogy az én hibám – suttogta Bence, és most már ő is sírt. – De a doktornő azt mondta… hogy anya már régóta tervezte. És hogy az utolsó pillanatban is megpróbált fékezni… csak nem sikerült.
Összetörtem. Mindig azt hittem, Bence azért utál engem, mert én „eltöltöttem” az édesanyja helyét. De valójában… ő magát utálta.
– Nem akartam, hogy láss… hogy mennyire gyűlölöm magam – mondta. – Ezért kerültelek. De… de ma reggel rájöttem… hogy anya nem azt akarta volna.
És akkor Bence elővette a zsebéből egy másik papírt – egy régi, gyerekkori rajzot. Rajta három figura állt: egy kisfiú, egy nő… és egy másik nő, aki mosolyogva fogta a kezét.
– Ezt 10 évesen rajzoltam – mondta. – Anyának és neked. Csak… sosem mertem odaadni.
Bence és én végre megtaláltuk az utat egymáshoz – nem azért, mert elfelejtettük a múltat, hanem mert megbocsátottunk neki… és magunknak is. Az óra tokjában talált kép ma is ott van az asztalomon – emlékeztetve, hogy a család néha a legváratlanabb helyeken bukkan fel…….
