„A Könyvtáros, Aki Minden Nap Egy Mesét Írt – De Nem Papírra, Hanem Szívbe”
Kati néni évtizedek óta dolgozott a kisvárosi könyvtárban. Nem volt hangos, nem volt színes, nem volt különösebben népszerű sem. Csak ott volt. Mindig. Minden reggel ő nyitotta ki a könyvtár nehéz ajtaját, letörölte a port a régi mesekönyvekről, és egy csészébe friss teát készített magának.
Az emberek jöttek-mentek. Diákok tanultak, nyugdíjasok újságot olvastak, néha anyukák hozták be a gyerekeiket. Kati néni pedig csendben figyelte őket, néha segített megtalálni egy könyvet, máskor csak megvárta, míg valaki megszólítja.
De volt valami, amit senki sem tudott róla.
Kati néni minden nap írt egy kis történetet. Egy mesét. Képzeletbeli gyerekekről, tündérekről, elhagyott cipőkről, régi padokról, faágakra akasztott csengőkről… És ezeket a meséket elrejtette a könyvek lapjai közé. Egy gyerekkönyv borítéka alá, egy mesekönyv utolsó oldalára, vagy épp a könyvjelzőhöz ragasztva.
Nem írta alá őket. Nem várt érte köszönetet. Csak remélte, hogy egyszer valaki megtalálja őket, és továbbgondolja.
Egyik napon egy kisfiú ült le a sarokban. Domi. Csendes volt, befelé forduló, és gyakran beszélt magában. Az iskolában nem barátkozott, otthon sem volt könnyű az élete. Egy nap egy könyvben talált egy történetet.
A mese egy kisfiúról szólt, aki minden reggel félt elindulni az iskolába. Aki egy fa alá bújt, és ott találkozott egy láthatatlan baráttal, aki mindig azt mondta neki: „Te különleges vagy, csak még nem látják.”
Domi másnap visszajött. És harmadnap is. Minden nap egy új könyvet vitt ki a polcról, és kereste az elrejtett mesét.
– Honnan jönnek ezek a történetek? – kérdezte egyszer Kati nénit.
– Talán a könyvek írják őket – mosolygott a néni huncutul.
Évek teltek el. Domi felnőtt lett. Író. Első könyvének köszönő sorai között ez állt:
„Egy névtelen mesemondónak, aki elrejtette a bátorságot egy poros könyv lapjai közé. Köszönöm, hogy hitt bennem, mielőtt én hittem volna magamban.”
Egy kisvárosban, egy csendes könyvtárban azóta is keresik a meséket a gyerekek. Azt mondják, ha elég halkan lapozol, talán egyszer te is találsz egyet.
És ha igen… akkor az biztos, hogy Kati néni még mindig mesél. Csak már a szívednek.
