Egyedül nevelem a fiamat, Bencét (8). Nem könnyű, de megpróbálok neki mindent megadni, amit csak tudok. Egy kis lakásban élünk, nem luxus, de az otthonunk. Minden este ugyanaz a rutin: vacsora, meseolvasás, majd összebújás a kanapén, mielőtt elalszik.
Egy nap azonban minden felborult. A főbérlőm, Mária, felhívott:
– Sajnálom, de ki kell költöznötök a hét végéig.
Megdermedtem.
– Mi? De miért? Érvényes szerződésünk van, és mindig időben fizetek!
– Már találtam új bérlőt. Többet fizet.
– De… mi itt élünk! Nem tehet ilyet!
– Nézd – mondta türelmetlenül –, nem akarok veszekedni. Kaptok három napot, utána a zárakat is kicseréltetem.
Elöntött a pánik. Hová menjünk ilyen rövid idő alatt? Egy hétvége nem elég ahhoz, hogy másik lakást találjak! Próbáltam alkudozni, de Mária hajthatatlan volt.
Aznap este csomagolni kezdtünk. Bence szorosan kapaszkodott a kedvenc plüssmacijába, és halkan megkérdezte:
– Anya, hova megyünk?
Nem tudtam a választ.
Három nappal később, még mindig a lakásban voltunk, amikor váratlanul csengettek. Egy fiatal pár állt az ajtóban. A férfi udvariasan mosolygott:
– Szia, mi vagyunk az új bérlők. Jöttünk megnézni a lakást.
Nem hittem el. Mária már kiadta valakinek a lakást… miközben mi még benne laktunk!
Megdermedtem. Bence ijedten bújt mögém, éreztem, hogy erősebben szorítja a kezem.
– Elnézést, de mi még itt lakunk – mondtam zavartan.
A pár döbbenten nézett rám.
– De hát mi már kifizettük az első havi lakbért és a kauciót is – mondta a nő, Dóra. – A főbérlő azt mondta, a lakás már üres.
Összeszorítottam a fogaimat. Mária nemcsak minket vert át, hanem őket is.
– Megértem, hogy kellemetlen helyzetbe kerültetek – mondtam –, de mi még mindig érvényes szerződés alapján lakunk itt.
A férfi, Péter, összeráncolta a homlokát.
– Ez így nincs rendben. Hívom Máriát.
Láttam rajtuk, hogy ők sem számítottak erre. Pár perc múlva Péter ingerülten tette le a telefont.
– Azt mondja, hogy ez nem a mi dolgunk, csak költözzünk be, mert ti már ki kellett volna mennetek.
Éreztem, hogy elönt a düh. Ez nem maradhat így.
– Nézzétek, nem veletek van bajom – mondtam nekik. – De nekünk nincs hová mennünk. Nem fogok csak úgy eltűnni, mert Mária így akarja.
Dóra és Péter egymásra néztek. Nem voltak rossz emberek, ezt láttam rajtuk. Végül a nő sóhajtott.
– Tudjátok mit? Addig nem költözünk be, amíg ez nem rendeződik.
Ez volt az első reménysugár.
Aznap este egy barátom segítségével felkerestem egy jogászt, aki megerősítette: Mária jogtalanul próbál kilakoltatni minket. Másnap egy ügyvédi levéllel a kezemben kopogtattam a főbérlő ajtaján.
Amikor meglátott, először ingerülten legyintett.
– Miért vagy még itt? Már mondtam, hogy…
Felé nyújtottam a papírt.
– Ha jogi útra tereljük, neked ebből komoly bajod lehet – mondtam nyugodtan. – Szándékosan akartál minket kilakoltatni, miközben még érvényes szerződésünk van. És ha kell, az új bérlők is tanúskodnak ellene.
Mária elolvasta a levelet, és az arcán apró rángás futott végig. Láttam, hogy most először talán megértette: nem ijedek meg tőle.
Végül dühösen fújt egyet.
– Legyen. Maradhattok. De a következő hónaptól emelem a lakbért.
Elmosolyodtam.
– Csak ha ezt szerződésben is tisztességesen megbeszéljük.
Mária egy szó nélkül becsapta az ajtót. Tudtam, hogy nem lesz könnyű vele a jövőben sem, de legalább egyelőre megmenekültünk.
Bence aznap este először aludt el mosolyogva, a kis plüssmaciját szorongatva. És én is végre nyugodtan lélegezhettem fel.
