Zoltán néhány pillanatig mozdulatlanul állt, a szíve gyorsabban vert, mint valaha. A nő a térdein ült felesége, Natália sírjánál, és szorosan magához ölelte gyermekét. Arcán patakokban folytak a könnyek, ajkai pedig remegve motyogtak egy alig hallható imát.
Tétova léptekkel közeledett, miközben egy régen elfeledett érzelmi hullám vette hatalmába. Ki ez a nő? És miért van itt… a felesége sírjánál?
Ahogy megpillantotta, a nő lassan felemelkedett, és megpróbálta a vékony kabátja ujjával letörölni könnyeit. Arcán félelem és hála különös keveréke tükröződött.
A karjaiban pihenő kisgyerek halkan felsírt.
– Elnézést – suttogta a nő remegő hangon. – Nincs hová mennem. Tegnap éjjel egy lépcsőházban aludtam… De úgy éreztem, jönnöm kell ide. Nem tudom, miért…
Zoltán mély levegőt vett, hogy lenyugtassa a gondolatait. Nem hagyhatta őket az utcán. Évek óta először érezte úgy, hogy talán több is lehet az élete, mint gyászolni a múltat.
– Jöjjön velem – mondta határozottan.
A nő döbbenten nézett rá.
– Uram… nem akarom zavarni magát…
– Nem zavar. A gyermeke meleg helyre szorul. Maga is segítségre szorul. És talán… nekem is szükségem van rá, hogy végre segítsek valakin.
A nő egy pillanatra hezitált, majd lassan bólintott, és elindult Zoltán után. Az út csendben telt. Csak a lépteik visszhangja hallatszott az esőtől nedves járdán.
Amikor megérkeztek, a nő megdöbbenve nézett a hatalmas villára, amelyet gondosan karbantartott kert és fényesen világított ablakok vettek körül.
– Jöjjön be – nyitotta ki az ajtót Zoltán.
A nő tétován lépett beljebb. A ház melege azonnal átjárta. A gyermek a karjában nyugodt sóhajt hallatott.
Zoltán hívta a házvezetőnőjét, aki kissé meglepetten pillantott a jövevényekre, de nem tett fel kérdéseket.
– Ő Anna – mutatott a gyermekre a nő. – Én pedig Mariann vagyok.
– Mariann… – ismételte meg Zoltán csendesen, mintha ízlelgetné a nevet.
A következő napokban Mariann és a kislány a házban maradtak. Zoltán napról napra többet tudott meg róluk. Kiderült, hogy Mariann férje évekkel korábban elhagyta őket, ő pedig mindenét elveszítette – otthont, pénzt, reményt.
De valami mélyebb is feszítette Zoltánt belül. Egy este, miközben Mariann a hintaszékben ringatta Annát, egy apró fénykép pottyant ki a zsebéből. Zoltán lehajolt, és felvette. A fényképen egy fiatal nő mosolygott – kísértetiesen hasonlított Natáliára.
– Ki ez a nő? – kérdezte Zoltán rekedt hangon.
Mariann rápillantott a képre, majd halványan elmosolyodott.
– Ő az édesanyám. Natáliának hívták.
Zoltán szinte elsápadt. Úgy érezte, elfordul vele a világ. A nő… ugyanazokat a szemeket viselte. Ugyanaz a szelíd mosoly. Mariann… Natália lánya volt. És ő nem tudott róla semmit.
Egy könnycsepp gördült le az arcán. Emlékezett… Natália terhes volt, mielőtt meghalt. De senki nem mondta neki, hogy megszületett a gyermek. A kislányt távoli rokonok nevelték fel, messze tőle.
A bűntudat, a fájdalom és a hála keveredtek benne. De érezte… már nem egyedül él. Családja van. Lehetősége van arra, hogy végre apaként… sőt, nagypapaként éljen.
Zoltán odalépett Mariannhoz, és gyengéden megfogta a kezét.
– Nem kell többé elmenned innen – mondta halkan. – Ez az otthonod. Mi egy család vagyunk.
Mariann zokogásban tört ki – de most először örömében. Végre… otthon volt.
Másnap reggel Zoltán szokás szerint korán ébredt. A ház csendes volt, csak a régi falióra ketyegése hallatszott. A gondolatai az éjszaka eseményei körül forogtak. Még mindig alig hitte el, amit megtudott: Mariann a lánya volt… az ő lánya. És az a gyönyörű kisbaba, Anna – az unokája.
Lassan kiment a konyhába, ahol már a házvezetőnő, Etelka kotyvasztott valamit.
– Jó reggelt, Etelka néni – köszönt halkan.
– Jó reggelt, Zoltán úr. A vendégek még alszanak. Mariann egész éjjel a kislányt ringatta, nagyon nyugtalanul aludtak.
– Nem csoda… – mormolta Zoltán. – Nem lehetett könnyű éjszaka.
Etelka rápillantott, és látta, hogy valami megváltozott benne. A megszokott, zárkózott férfi most tele volt élettel, szemében új fény csillogott.
– Jól van maga, uram? – kérdezte végül óvatosan.
Zoltán csak bólintott, de a szeme sarkában könnyek csillantak meg.
Később Mariann is felkelt. Anna már ébren volt, csillogó szemmel pislogott rá az apjára, miközben Zoltán szinte félszegen próbált a közelébe menni.
– Megengeded, hogy… megfogjam? – kérdezte tétován, mint egy kisfiú.
Mariann elmosolyodott.
– Persze. Ő nagyon szereti, ha kézben van.
Zoltán karjába vette a kislányt, aki azonnal rámosolygott, és az ujjával megragadta a férfi zakójának hajtókáját.
– Hát te ilyen kis erőmű vagy? – nevetett fel könnyek közt Zoltán. – Pont olyan vagy, mint az anyukád volt pici korában. Vagyis… mint amilyennek elképzeltem volna, ha tudom, hogy van.
Mariann szelíden megszorította az apja vállát.
– Én se tudtam sokáig, ki az apám. Nagymamám azt mondta, édesanyám nem tudott elmondani semmit. Aztán… meghaltak, és senki nem keresett. Azt hittem, nincs senkim.
– Nekem meg azt mondták… hogy a baba meghalt a baleset után. Nem tudtam, hogy életben maradtál. Ha tudtam volna, az életem egészen másként alakul.
Mariann szeme megtelt könnyel.
– Lehet, hogy későn jött ez az igazság… de most végre itt vagyunk. Együtt.
Ahogy teltek a napok, Mariann és Anna egyre jobban beilleszkedtek a ház életébe. Mariann segített Etelkának a ház körül, kertészkedett, és minden reggel együtt reggeliztek Zoltánnal, aki már nem a magányos üzletember volt, hanem egy újonnan született apa és nagypapa.
Egyik este Zoltán leült Mariannal a nappaliban.
– Gondolkodtam valamin – kezdte. – Szeretném, ha maradnátok. Nem csak ideiglenesen. Hanem örökre. Szeretném, ha ez lenne az otthonotok.
Mariann döbbenten nézett rá.
– Zoltán… ez… ez hatalmas dolog. Nem akarunk terhet jelenteni neked…
– Terhet? – mosolyodott el a férfi. – Azt sem tudod, hány évet töltöttem el ebben a házban, némán, minden reggel ugyanazzal a hideg kávéval, minden este a Natália fényképét nézve. És most… nevetés hallatszik, gyerek sírás, van élet! Ez ajándék. Te meg Anna vagytok az ajándék.
Mariann sírva fakadt, de Zoltán csak gyengéden átölelte.
– Én nemcsak azt akarom, hogy a lányomnak nevezhessalak – folytatta. – Azt akarom, hogy tudd: büszke vagyok rád. Hogy megálltad a helyed, harcoltál, anyává lettél… és most új esélyt adtál nekem is.
– Köszönöm – suttogta Mariann. – Köszönöm, hogy befogadtál minket.
– Köszönöm, hogy visszahoztad a fényt az életembe.
Abban az este egy új család született.
De másnap reggel újabb meglepetés érkezett…
Ahogy Zoltán kilépett a házból, hogy friss levegőt szívjon, egy fekete autó állt meg a kapuban. Egy férfi szállt ki belőle, elegáns öltönyben, hűvös arccal. Kezében dosszié, a hangja kimért volt.
– Zoltán úr? Jöjjön, kérem, beszélnünk kell… Fontos dologról van szó. A lánya múltja… nem teljesen az, aminek látszik.
Zoltán összevonta a szemöldökét.
– Mégis mit akar ezzel mondani?
– Vannak dolgok… amiket Mariann talán soha nem mondott el magának.
Zoltán döbbenten nézett a férfira, aki most már a verandán állt, szinte zavaróan magabiztosan. A nap halvány fénye megcsillant a szemüvegén, és amikor kinyitotta a dossziét, mintha ítéletet olvasna fel.
– Ki maga? – kérdezte Zoltán végül. – És mit akar Marianntól?
– A nevem Bíró Tamás, magánnyomozó. Egy ügyfél megbízásából követtem nyomon a fiatal nőt. Azt állította, hogy Mariann… ellopott tőle valamit. Valamit, ami nem az övé.
– Ez abszurd! – csattant fel Zoltán. – A lányom becsületes. Mindent elmondott, amin keresztülment.
Tamás vállat vont, majd letett az asztalra néhány fényképet.
– Akkor talán el tudja magyarázni ezeket a felvételeket. Nézze csak meg.
Zoltán a képekre pillantott. Egy bolt kameraállásából készült felvétel volt, amin Mariann egy pelenkás csomaggal a kabátja alatt lépett ki az üzletből, miközben a kislányt a karján tartotta.
– Ez… ez csak élelem volt a gyermekének! – fakadt ki Zoltán. – Nem tolvaj! Csak egy anya, aki kétségbeesetten próbálta etetni a kislányát!
– És ön szerint ez mentség?
Zoltán felállt, tekintete kemény lett.
– Igen. Ha nincs pénzed, ha egyedül vagy, ha a gyereked éhes… akkor a túlélés nem bűn, hanem ösztön.
Tamás elhallgatott, majd végül bólintott.
– Tudja, az én feladatom nem az ítélkezés. Csak az információ. De ha már itt tartunk… az ügyfelem visszavonta a keresetet. Mariann visszavitte, amit elvitt. Bocsánatot kért. És ami a legfontosabb… az az ember, aki feljelentette, látta az újságban, hogy itt él magánál. És azt mondta: „Ha ez az a nő, aki képes volt elnyerni Zoltán bizalmát, akkor lehet benne valami jó.”
Zoltán arca ellágyult.
– Mondja meg neki… hogy volt igaza.
A nyomozó távozott, Zoltán pedig visszament a házba, ahol Mariann épp Annát etette a konyhában. Arcán fáradtság, de boldogság is látszott. Amikor meglátta apját, elkomorodott.
– Hallottad… igaz?
– Igen – bólintott Zoltán. – És tudod mit? Büszke vagyok rád.
– Mert…?
– Mert megőrizted az emberi mivoltodat. Mert anyaként, nőként, emberként is kiálltál magadért. Nem kell szégyenkezned. Az, hogy itt vagy most, az bizonyítja, hogy nem a múltunk határoz meg minket… hanem az, ahogy képesek vagyunk felállni belőle.
Mariann könnyezni kezdett.
– Azt hittem, el fognak vinni. Hogy elveszítlek téged is. Mint minden mást.
– De én itt vagyok. És most már soha nem hagylak el.
Zoltán odalépett, megölelte Mariannt és Annát. A pillanatot a reggeli fény aranylóan ölelte körül. A ház, ami egykor csak falakból és emlékekből állt, most megtelt nevetéssel, újrakezdéssel és… családdal.
Egy hónappal később Zoltán, Mariann és Anna együtt sétáltak a temetőben. Friss virágokat helyeztek el Natália sírjára. Mariann csendesen megszólalt:
– Köszönöm, anya… hogy valahogy elvezettél ide.
Zoltán keze megkereste a lányáét.
– Ő mindig hitt abban, hogy a szeretet utat talál. És most már tudom: neki köszönhetem, hogy nem vagyok többé egyedül.
Anna ekkor vidáman felkacagott a karjukban, és ők ketten egymásra mosolyogtak.
A múlt fájdalma lassan elcsitult. A jövő pedig – végre – reményt és összetartozást ígért.
