Mi és a feleségem örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a lány hétéves lett, a feleségem teherbe esett. LEBÉNULTAM, amikor meghallottam, mit mondott nekem a feleségem, miután kijött a kórházból…
Amikor egy hónap kórházi tartózkodás után Kriszta végre hazatérhetett a kisfiukkal, Márkkal, Gábor teljesen el volt ragadtatva. Gyengéden segítette feleségét beszállni az autóba, óvatosan elhelyezte a kisfiút a babaülésbe, majd boldogan mosolygott rájuk.
De a mosolya azonnal lefagyott, amikor Kriszta hirtelen felé fordult, egyenesen a szemébe nézett, és ezt mondta:
— Gábor, azt szeretném, ha elvinnéd Lilit az árvaházba.
Gábor mintha kővé dermedt volna. Azt hitte, rosszul hall. Talán a fáradtság, az elmúlt hónapok idegőrlő eseményei játszottak vele.
— Tessék? — kérdezte döbbenten, abban reménykedve, hogy félreértette.
— Nem akarom őt többet a házunkban látni — mondta Kriszta határozottan. — Most már itt van Márk. Ő a mi vér szerinti fiunk. Nincs szükségünk többé egy idegen gyerekre.
Gáborban megfagyott a vér. Nem akarta elhinni, hogy ezek a szavak éppen Kriszta szájából hangzottak el. Ugyanaz a Kriszta, aki évekkel ezelőtt meggyőzte őt, hogy fogadják örökbe Lilit, és megesküdött, hogy úgy fogja szeretni, mintha a sajátja lenne. Gábor döbbenten nézett rá, de a nő tekintetében nem volt semmi bizonytalanság. Hideg és elszánt volt.
— Kriszta, mit beszélsz? Lili a lányunk!
— Nem, Gábor, ő nem az — felelte a nő élesen. — Soha nem éreztem igazán anyának magam mellette. Mindig ott volt az a kis hang a fejemben, hogy „nem az én vérem”. És tudod, mit? Azt is hallottam, hogyan suttognak rólunk az emberek a hátunk mögött. „Szép-szép, de nem az övék.” Most végre van egy valódi gyermekünk. Nem kell tovább színlelnem.
Gábor görcsösen markolta a kormányt, a keze remegett a dühtől. A szíve majd’ megszakadt, de ugyanakkor egy jeges, maró harag is szétáradt benne. Hogy lehet ilyen egy ember? Hogy lehet így eldobni egy gyereket, akit éveken át szerettek, neveltek?
— Én soha nem fogom elhagyni Lilit — mondta halkan, de határozottan. — Ha te képes vagy erre, akkor nem is ismertelek igazán.
— Gábor! — csattant fel Kriszta. — A családunkról van szó! Tönkre akarod tenni mindezt egy idegen miatt? Nem érted, hogy Márk most már a mindenünk? Hogy lehet egy szinten említeni őket?
— Nem hasonlítom őket össze — felelte Gábor. — De Lili a lányom. És ha ez neked probléma, az a te problémád.
Az út hazáig csendben telt. Amikor megérkeztek, Lili boldogan futott ki a házból, hogy üdvözölje az anyukáját és az újszülött kisöccsét. De Kriszta csak futó pillantást vetett rá, majd közömbösen elment mellette. A kislány megdöbbenve állt meg, és szomorúan nézett Gáborra.
— Apa… miért nem ölel meg anya?
Gábor térdre ereszkedett, magához ölelte a kislányt, és csak ennyit suttogott:
— Semmi baj, kincsem… majd megbeszéljük…
A következő napok légköre olyan volt, mintha valami láthatatlan fal hasított volna a házat ketté. Kriszta teljesen figyelmen kívül hagyta Lilit. Mintha ott sem lett volna. Ha a kislány megszólalt, nem válaszolt. Ha a szobában volt, Kriszta kivonult. Ha nevetett, Kriszta ingerülten felsóhajtott.
Gábor tehetetlenül figyelte, hogyan válik a házuk hideg csatatérré. Próbálta megőrizni a nyugalmát, de egyre nehezebb volt.
— Kriszta, könyörgöm… ez nem normális. Ő csak egy kisgyerek — próbálta meg egy este, amikor végre kettesben maradtak, miután Lilit lefektette.
— Ne kezdjük el megint! — csattant fel a nő. — Megmondtam, hogy nem akarom őt itt. Nem bírom nézni. Minden nap emlékeztet arra, hogy ő nem tőlem született.
— De éveken át úgy szeretted, mintha a tiéd lenne!
[ ]
— Tévedtem. Hazudtam magamnak. Most már tudom, mit jelent az anyaság. És ez nem az.
Gábor döbbenten hallgatta. Olyan érzése volt, mintha Kriszta idegen nyelven beszélne. Vagy mintha egy másik nőt látna maga előtt. Hol volt az a kedves, együttérző nő, akibe beleszeretett? Aki éveken át harcolt azért, hogy gyerekük legyen, aki sírt, amikor hazahozták a kis Lilit a kórházból?
Most pedig…
— Válassz, Gábor — mondta másnap Kriszta, hidegen és tárgyilagosan. — Vagy én és Márk, vagy az a kislány.
— Nem hiszem el, hogy ezt mondod.
— De igen. Mert ez a valóság. Én nem tudok így élni.
— És szerinted én igen?
Kriszta megvonta a vállát. — A döntés a tiéd. De ha nem választasz, én fogok.
Aznap este Gábor egész éjjel fent volt. Lili aludt a kis szobájában, ölelve a kopott plüssmacit, amit Krisztától kapott karácsonyra három évvel korábban. A kislány semmit sem értett abból, ami történt körülötte, de az arcán még álmában is ott bujkált a szomorúság.
Reggel Gábor bepakolt két bőröndöt. A sajátját és Liliét. Lassan, csendben, miközben a nap fénye még csak beszűrődött a hálószoba redőnyén keresztül.
— Mit művelsz? — kérdezte Kriszta, mikor meglátta a pakolást.
— Elmegyünk.
— Nem hiszed, hogy csak úgy leléphetsz innen azzal a lánnyal!
— De. Mert megtettem.
— Gábor! — kiáltott rá. — Tényleg inkább elmész… ezzel a… gyerekkel?!
— Nem csak „egy gyerek”, Kriszta. Ő a lányom. És igen, vele megyek el. Mert őt nem lehet csak úgy kidobni, mint egy régi bútort. Ha te ezt meg tudod tenni, akkor sajnos nem vagy az az ember, akinek hittelek.
Kriszta megállt az ajtó mellett, döbbenten. Talán nem hitte, hogy Gábor tényleg képes erre. Talán úgy gondolta, hogy majd megijed, visszakozik. De most nem volt visszaút.
Gábor megfogta Lili kezét, aki csak annyit kérdezett halkan:
— Apa… most mi lesz?
— Egy új élet, kicsim — suttogta Gábor. — Együtt. És minden rendben lesz.
Gábor és Lili elhagyták azt a házat, ahol valaha boldogok voltak. Együtt, egyetlen bőrönddel, egy plüssmacival, és egy széttört szívvel. Az út nem volt könnyű. Egy új város, új emberek, új élet.
Az első hónapok nehezek voltak. Gábor egy albérletben bérelt egy kis kétszobás lakást, ahol a konyha szinte egybeolvadt a nappalival, és a fürdőszoba ajtaja mindig nyikorgott. De Lili sosem panaszkodott.
— Szereted az új szobádat? — kérdezte tőle Gábor, miközben segített neki kicsomagolni.
— Igen, apa. Itt minden… olyan igazi. Itt te is mosolyogsz.
És valóban. Bármilyen nehéz is volt, Gábor boldogabb volt, mint az elmúlt években bármikor. Minden reggel Lili puszival ébresztette, iskola után együtt tanultak, esténként mesét olvasott neki, és új hagyományaik lettek: péntek esténként mindig palacsintát sütöttek, szombaton pedig együtt sétáltak a közeli parkban.
Gábor közben új állást talált egy építőipari cégnél, és bár sokat kellett dolgoznia, mindig volt ideje Lilire.
Teltek az évek. Lili lassan felnőtt. Szorgalmasan tanult, jó tanuló volt, és minden tanára dicsérte. Egyre többször jött haza azzal, hogy:
— A tanár bácsi azt mondta, olyan szépen érvelek, lehet, hogy ügyvéd kellene legyek!
— Vagy újságíró! — mosolygott rá Gábor. — Mindenesetre már most is tudsz harcolni az igazságért.
Lili nevetett, de az apja tudta, mélyen benne ott van az a seb, amit Kriszta elutasítása okozott. És mégis… a kislány sosem vált keserűvé. Nem haragudott, nem vádaskodott.
Egy este, mikor már gimnazista volt, Lili elővette egy régi rajzát. Egy ház volt rajta, egy férfi, egy kislány és egy kisfiú. A női alakot áthúzta ceruzával.
— Meg kell mondjam, apa, ezt a rajzot sokáig a párnám alatt tartottam. Aztán rájöttem, hogy te elég vagy nekem. Nem kell senki más, ha te mellettem vagy.
Gábor nem szólt semmit. Csak átölelte.
Évek teltek el. Lili egyetemre ment, és sikeresen diplomázott. Jogászként helyezkedett el, és egy nap, amikor Gábor a kertben kapálgatott a kis házuk előtt, Lili megjelent.
A karjában egy kislányt tartott. Piros szandál volt rajta, két copf, és szélesen mosolygott.
— Apa — szólította meg Lili halkan.
Gábor felnézett, és a napfény megcsillant az arcán. Ahogy meglátta az unokáját, a szeme megtelt könnyel.
— Ő…?
— Igen — bólintott Lili. — Ő a lányom. Zsófi.
A kis Zsófi odaszaladt hozzá.
— Nagypapa vagy? — kérdezte kíváncsian.
— Hát persze, hogy az vagyok, kiscsillag! — válaszolta Gábor, és felkapta őt az ég felé.
Később, amikor leültek a teraszra, Lili hosszasan nézte az apját, majd csendesen megszólalt:
— Apa… köszönöm, hogy nem hagytál el engem akkor. Hogy nem engedted, hogy elvegyék tőlem az otthonomat. Hogy kitartottál mellettem. Hogy… szerettél akkor is, amikor mások nem.
Gábor nem tudott megszólalni. Csak megfogta a lánya kezét, és bólintott. Érezte, hogy minden fájdalom, minden könny, minden nehézség… megérte. Mert ott ült előtte a lánya. Az ő Lilikéje. És mellette az unokája, aki kacagva játszott a kertben.
A nap lassan lebukott a domb mögött, narancsszínűre festve az eget. Gábor úgy érezte, ez az élet egyik tökéletes pillanata. És tudta: meghozta élete legjobb döntését, amikor Lilit választotta.
Soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg.
