– Jó reggelt, János bácsi! – köszönt oda mindig kedvesen a kis Hanna, amikor elhaladt az emeletes ház udvarán.
Az öregember – egy szinte teljesen süket, magába zárkózott nyugdíjas – csak biccentett. Mióta a felesége meghalt és a fia külföldre költözött, alig beszélt bárkivel. A legtöbben furcsának tartották.
– Magának köszönni is minek? Úgysem hallja – legyintettek az udvaron.
Csak Hannával volt más. A kislány gyakran ült ki az erkélyre és gitározott, halkan énekelt. János bácsi ilyenkor mindig kinézett az ablakon – még ha nem is hallotta pontosan, mit játszik, valahogy mégis rezonált rá.
Egy napon azonban Hanna nem játszott. Az anyja sírva telefonált a mentőkkel – a kislány epilepsziás rohamban esett össze, és azóta nem tért magához.
Az egész ház némán figyelte, ahogy a mentők elviszik.
Másnap csend volt. Az udvarban senki sem beszélt. Csak egyetlen hang szűrődött ki az első emeleti lakásból. Valami furcsa, reszketeg, mégis gyönyörű dallam.
A szomszédok összesereglettek.
– Ez… ez zongora?! – kérdezte valaki.
– Nem lehet… abban a lakásban nincs is hangszer.
De volt.
János bácsi egy régi, takaróval letakart pianínót húzott ki a sarokból, amit a felesége halála óta nem nyúlt. És játszani kezdett.
Nem akárhogy.
A zene olyan volt, mint egy ima. Mintha Hanna lelkéhez beszélne. A gyász, a remény, az ima mind ott volt a dallamok között. Olyan fájdalmas szépséggel, amitől sokan sírva fakadtak az udvaron.
A ház előtt lassan összegyűltek az emberek. Valaki felvette videóra. Másnap már több ezer ember látta. A videó címe ez volt: „Egy néma bácsi imája egy kislányért”.
Hanna harmadnap reggel kinyitotta a szemét a kórházban.
– Anyu… hallottam a zongorát… mintha János bácsi lett volna.
Az orvosok nem értették, hogyan lehetséges. Az EEG még mindig bizonytalan volt. De Hanna újra beszélt. Élt.
A zene után János bácsi újra elcsendesedett. Nem nyitotta ki többé a zongorát. Nem szólt senkihez.
Egy hét múlva meghalt álmában.
A temetésén ott volt az egész lakóközösség, és Hanna, aki akkor már újra gitározott.
A koporsó mellett egy kislány énekelt. És a dallam… pontosan ugyanaz volt, mint amit akkor hallottak az ablakból.
A sírjára egyetlen sort véstek fel:
„Aki nem hallotta a világ zaját, de megtalálta a lelkek hangját.”
