– Fiatal vagy, szép vagy… és most gyerekkel? – a nő idegesen dobolta az ujjával a kórházi pad karfáját. – A családunk mit fog szólni?
A tizenhét éves lány nem felelt. A hasát simogatta. Azt a pici életet, aki már akkor is minden volt neki, amikor még nem is ismerte.
– Anya, kérlek… én meg akarom tartani.
– Nehogy már ez határozza meg az egész életed! Azt sem tudod, ki az apja! – kiabált az asszony, majd lehalkította a hangját. – Ha megtartod, nekem nincs lányom. Érted?
A kislány, Lili, végül világra jött. Nem a kórházban, nem az anyja mellett – hanem egy anyaotthonban, ismeretlen arcok között. Az anyja eltűnt az életéből. Se levél, se látogatás. Csak egy mondat maradt utána:
„Ne mondd el senkinek, hogy az anyád vagyok.”
A fiatal anya, Nóra, évekig takarított. Dolgozott nappal, tanult éjszaka. Néha sírt, amikor Lili elaludt, de sosem adta fel. Mert a kislánya szemében ott volt minden értelme a világnak.
Lili okos volt. Kíváncsi. És tehetséges. Hétéves korában egy jótékonysági rendezvényen énekelt először színpadon – és onnantól mindenki tudta: ennek a gyereknek hangja van.
– Te egyszer híres leszel – mondta a szervező.
– Csak boldog legyen – felelte Nóra, aki a háttérből nézte őt, mindig csendben, mindig mosolyogva.
Tizenhat éves korára Lili több országos versenyt megnyert. Egy televíziós tehetségkutatóba is bekerült, ahol saját szerzeményét énekelte el.
A dala egy fiatal anyáról szólt. Aki egyedül nevelte fel a lányát. Aki elmondta neki, hogy erő nem az, amit kiabálnak – hanem amit csendben viselnek.
A dal végén állva tapsolt a közönség.
A zsűri kérdezte:
– A szüleid itt vannak?
Lili a kamera felé nézett, és halkan csak annyit mondott:
– Az anyám néz. Tudom, hogy néz. Mindig néz.
Egy panelház konyhájában egy ötvenes nő ült a tévé előtt. A keze remegett. Könnyek hullottak a csészéjébe.
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta:
– Ő az én unokám. És az én lányom…
Egy héttel később kopogtak Nóra ajtaján. A nő épp vacsorát főzött Lilinek.
– Ki az? – kérdezte, miközben letörölte a kezét.
Az ajtóban ott állt az anyja. Őszülő hajjal, remegve.
– Megnéztelek a tévében. A lányod… gyönyörű. Te is az vagy. Én… sajnálom.
Nóra csak nézte őt.
– Akkor azt mondtad, ne mondjam el, hogy az anyám vagy. Most mit akarsz?
– Azt… hogy talán most én mondhassam el: van egy lányom. És egy unokám.
Hosszú csend. Végül Nóra megszólalt:
– Akkor kezd azzal, hogy elmondod nekik, mit veszítettél.
A nő bólintott. Lassan, nehézkesen. És Nóra félreállt az ajtóból.
Nem ölelte meg. Nem sírt. Csak annyit mondott:
– Lili a nappaliban van. De ne feledd… te döntöttél úgy, hogy lemondasz rólunk.
– És te…?
– Én meg úgy döntöttem, hogy nem fogok gyűlölni. Mert a gyűlölet az emlékezet börtöne. Én szabad akarok lenni.
A nő belépett. A tévében épp Lili dala szólt újra. Most már együtt hallgatták. Három generáció. Egy szoba. És egy második esély.
