– Anyuka, le kell ülnie – mondta az orvos halkan. – A fia autizmus spektrumzavarral él. Ez nem betegség. De igen, más lesz. Másként látja majd a világot.
A nő felnevetett – keserűen.
– Én… nem tudom, mit kezdjek ezzel. Egy életen át etetni, pelenkázni?
A férje nem szólt. Csak fogta a kilincset.
Másnap a kórház csendesen iktatta a papírt: az újszülött, Máté, állami gondozásba került.
Senki nem jött érte.
Máté egy vidéki, kis létszámú lakóotthonban nőtt fel. Nem beszélt sokat, de mindent megfigyelt. A könyveket imádta – főleg azokat, amik képekkel meséltek a világról. A nevelő, aki észrevette ezt, rendszeresen hozott neki régi magazinokat.
– Ez itt a Gízai piramis – mutatta Máté egy képre. – Látod? Háromszög, négyzet alapú.
– Honnan tudod ezt?
– Magamtól.
Kilencévesen már angolul olvasott, tizenhárom évesen megnyerte az országos földrajzversenyt. De sosem volt ott senki a közönség soraiban, aki büszkén tapsolt volna.
Amikor tizennyolc lett, kapott egy ösztöndíjat Budapestre. Földrajz szakon kezdett el tanulni, és ott találkozott Zsófival – egy vékony, mindig mosolygós, történelmet tanuló lánnyal.
Zsófi nem kérdezett sokat. Elfogadta Máté csendjét. Elfogadta, hogy ő más. Hogy néha nem néz a szemébe. Hogy napokig nem szól, de ha szól, akkor az őszinteség lehengerlő.
– Máté, te vagy a legkülönlegesebb ember, akit ismerek – mondta egyszer.
– Ez jó?
– Ez a legjobb.
Összeköltöztek. Később, amikor Máté lediplomázott, egy egyetemi tanszéken kezdett dolgozni. Közben cikkeket írt, kutatott – és apává vált. A kisfiuk, Áron, egészséges volt. És mosolygós.
Egy napon Zsófi szólt:
– Képzeld, keresett egy nő. Azt mondta, az anyád.
Máté nem szólt. Csak nézett ki az ablakon.
Egy héttel később találkoztak. Egy forgalmas kávézóban, semleges helyen. Az asszony öregedett, megtört volt. A kezében fényképet tartott – Áronról, amit valahonnan megszerzett.
– Ő a fiam fia? – kérdezte.
– Igen. A te unokád – felelte Máté halkan.
– Sajnálom… tudod, akkoriban nem tudtam… Nem voltam rá kész.
– És most?
– Most látom, milyen ember lettél. És én nem voltam ott. De… szeretnék valahogy mégis… jóvátenni…
Máté bólintott. Aztán elővette a pénztárcáját, és kivett egy képet. Zsófiról és Áronról – a családjáról.
– Ez az én otthonom. Itt van a szeretet. Itt van, amit sosem kaptam tőled. És amit megtanultam, hogy hogyan kell adni.
Az asszony sírt.
– Megbocsátasz?
– Nem. De már nem haragszom. És ez is valami.
Felállt, és otthagyta a képet az asztalon.
Kint, a kávézó előtt Zsófi várt rá, Áronnal a karján. Máté megölelte őket.
– Minden, amit nem kaptam meg… most végre megadhatom. Nektek.
