Te csak egy takarítónő vagy – ismerd a helyed.” – mondta a főnöke. De senki sem tudta, ki is ő valójában… Egészen addig, amíg egy nap az egész iroda meg nem döbbent.
Anna egy budapesti építőipari cég irodaházában dolgozott takarítóként. Csendes, halk szavú nő volt, akit a legtöbben észre sem vettek. Szürke, kissé túlméretezett kabátot viselt, mindig ugyanazt a kopott kendőt kötötte a homlokára, és sárga gumikesztyűje már szinte második bőrré vált a kezén. Olyan volt, mint egy árnyék. Ahogy kitakarított, kiürítette a szemeteseket, és nesztelenül eltűnt a folyosókon, senki sem szentelt neki figyelmet.
Két év telt el így. Két év alatt senki sem kérdezte meg, honnan jött, miért dolgozik itt, vagy mit csinált korábban. Anna nem panaszkodott. Tette a dolgát, mosolygott, és minden reggel pontosan hét órára már ott volt a pult mögött, amikor a recepciós még a kávéját kortyolgatta.
Egyik este, amikor az épület már szinte teljesen kiürült, Anna a vezérigazgató irodájába lépett, hogy felmosson. Lehajolt, beáztatta a rongyot a vödörbe, amikor hirtelen nyílt az ajtó.
– Jézusom, már megint ez a rohadt zár – morgott egy ismerős hang.
Az ajtón Pál István, a cég vezérigazgatója lépett be, nyomában Sárközi Viktor, a helyettese. Mindkettejük arcán feszültség tükröződött.
– Holnap reggel kilenckor itt lesznek a japánok – mondta Pál, idegesen gesztikulálva. – És nincs tolmácsunk. Ha elbukjuk ezt a szerződést, lőttek a nyugat-keleti bővítésnek.
– Kereshetünk fordítóirodát – próbálta menteni a helyzetet Viktor.
– Legutóbb is ezt csináltuk! Emlékszel? Az a fiatal srác úgy leégetett minket, hogy a japánok majdnem felálltak az asztaltól! Nem hibázhatunk újra!
Anna felnézett a padlóról. Egy pillanatig tétovázott, majd letette a felmosót.
– Talán tudok segíteni – mondta halkan, de határozottan.
Mindkét férfi egyszerre fordult felé, mintha most vették volna csak észre, hogy nincs egyedül.
– Hogy micsoda? – kérdezte Pál. – Te csak egy takarítónő vagy, ismerd a helyed!
Anna nem szólt vissza. Bólintott, visszavette a felmosót, és folytatta a munkáját. A két vezető tovább vitatkozott, majd dühösen kiviharzottak az irodából.
Másnap reggel mindenki a tárgyalóterem körül sürgött-forgott. A japán üzletemberek már a recepciónál várakoztak, amikor Anna megjelent – de ezúttal nem gumikesztyűben és kabátban. Elegáns sötétkék öltönyt viselt, haját kontyba tűzte, és magabiztos léptekkel haladt a tárgyalóterem felé.
Az alkalmazottak ledöbbenve néztek utána. Valaki megkérdezte:
– Ez nem az Anna? A takarítónő?
Anna nem válaszolt, csak belépett a terembe. Ahogy kinyitotta az ajtót, és japánul köszöntötte a vendégeket, Pál és Viktor szinte ledermedtek.
– おはようございます、皆様。お越しいただきありがとうございます。 (Jó reggelt kívánok mindenkinek, köszönöm, hogy eljöttek.) – mondta tisztán, akcentus nélkül.
A japán üzletemberek elmosolyodtak, meghajoltak, és kifejezetten örültek, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. A tárgyalás elkezdődött. Anna nemcsak tolmácsolt, hanem segített tisztázni a kulturális különbségekből adódó félreértéseket is. Professzionális volt, meggyőző, nyugodt.
A találkozó végén a japánok elégedetten fogtak kezet Pállal és Viktorral.
– A tolmácsuk fantasztikus volt – mondta az egyikük. – Ritka, hogy ilyen szintű nyelvtudással és diplomáciai érzékkel találkozunk.
Ahogy az üzletemberek távoztak, Pál még mindig hitetlenkedve nézett Annára.
– Hogy… ez hogy lehetséges?
Anna halványan elmosolyodott.
– Japánban tanultam. Két évig éltem Kiotóban ösztöndíjjal. Diplomám van nyelvészetből. De amikor hazajöttem, sehol sem kaptam munkát. Mindenhol csak tapasztalatot kértek. Ezért lettem takarítónő.
Viktor csendesen megszólalt:
– Anna… nem pazarolhatjuk el a tehetségedet. Szeretnél nálunk hivatalos tolmácsként dolgozni?
Anna egy pillanatig elgondolkodott. Aztán bólintott.
– Igen. De előbb befejezem a takarítást ma estére.
Az iroda némán figyelte, ahogy visszavette a felmosót, és kilépett a tárgyalóból.
Folytatás következik a második részben, ahol megtudhatjuk, mi történt ezután Annával, és hogyan reagáltak a kollégák a titkának lelepleződésére…
A japán delegáció távozása után még sokáig döbbent csend ült az irodára. Mintha mindenki egyszerre próbálta volna megemészteni a történteket. Anna, aki eddig szinte láthatatlan volt, most a figyelem középpontjába került.
Ahogy kilépett a tárgyalóból, néhány kolléga zavartan kerülte a tekintetét, mások tétován mosolyogtak rá.
– Anna… te tényleg japánul beszéltél? – szólította meg egyik titkárnő, Kati, tágra nyílt szemekkel.
– Igen – bólintott a nő szerényen. – Egyetemen tanultam, utána ösztöndíjjal kint éltem.
– És miért… miért nem mondtad el senkinek?
– Mert senki sem kérdezte – felelte csendesen, majd folytatta a folyosó felmosását.
A történtek híre villámgyorsan terjedt. Délután már a recepciós, a karbantartó, sőt még a cég pénzügyese is tudott róla. A folyosókon csak suttogások hallatszottak:
– „Ő tényleg csak takarítónak jött ide?”– „Miért nem vették észre korábban?”– „Lehet, hogy több diplomája is van?”
Másnap reggel Anna már nem takarítószettben érkezett. Egy szürke kosztümöt viselt, haját leengedte, finoman sminkelt, és a vállán egy aktatáskát hozott. A recepciós, András, meglepetten nézett rá.
– Jó reggelt, Anna. Vagy… most már inkább… kolléga?
– Jó reggelt, András. Maradjunk csak Annánál – mosolygott.
Az új pozíciója hivatalossá vált: nemzetközi kapcsolattartó és tolmács lett, saját irodával és céges e-mailcímmel. Az első napján az új asztalához kísérte őt Viktor, aki menet közben megállt egy pillanatra.
– Tudod, az a tegnapi… hát… őszintén, zavarban vagyok – kezdte.
– Mert „csak takarítónő” voltam? – kérdezte Anna játékosan, de a tekintete komoly volt.
– Igen. Vagyis… nem. Érted. Nem vettük észre, ki vagy valójában. És ez ránk nézve szégyen.
– Nem baj, Viktor. Én is tanultam ebből valamit – válaszolta, majd megigazította a blúzát, és belépett új irodájába.
Két héttel később újabb japán partnerlátogatásra került sor, és Anna újra tolmácsolt. A megbeszélések gördülékenyen mentek, a partnerek dicsérték a cég professzionalizmusát.
Pál, a vezérigazgató, minden korábbi gőgösségét hátrahagyva odament Annához a megbeszélés után.
– Anna… szeretném, ha bocsánatot kérnék. Ami akkor este történt, ahogy beszéltem veled… azt szégyellem. Megítéltelek anélkül, hogy ismertelek volna.
– Megszoktam – válaszolta Anna nyugodtan. – De értékelem a bocsánatkérést.
– Nem csak egy alkalmazott vagy – tette hozzá Pál. – Most már látjuk, hogy mekkora érték vagy számunkra.
Anna elmosolyodott.
– Köszönöm. De én mindig is az voltam. Ti csak most vettétek észre.
A történet nemcsak az irodában hagyott mély nyomot, hanem a teljes cégkultúrát is megváltoztatta. A takarítók, a recepciósok, az asszisztensek – mindenki, aki addig háttérszereplőnek számított, most új tisztelettel lett kezelve.
Egy hónappal később a cég belső hírlevelében is megjelent egy cikk „A mi rejtett kincsünk – Anna története” címmel. A cég dolgozói büszkén osztották meg, hogy náluk dolgozik az „a hölgy, aki takarítóból lett tolmács”.
Egyik délután, amikor Anna éppen a kávéautomatánál állt, Kati lépett mellé.
– Tudod, még mindig hihetetlen ez az egész – sóhajtott. – Te tényleg egy inspiráció vagy.
Anna egy pillanatra elgondolkodott, majd így válaszolt:
– Nem vagyok különleges. Csak egy ember vagyok, aki nem adta fel.
És ezzel a mondattal visszasétált az irodájába. Ezúttal már nem kerülték a tekintetét. Mindenki köszönt neki, elismerték, becsülték.
Az árnyékból kilépett – és most már mindenki látta, ki is ő valójában.
