Kiemelt kép illusztráció
A postáslány és az üres ház
Minden reggel pontosan hét óra ötvenkor indult útnak a fiatal postáslány, Emese. Nem volt különösebben beszédes, de mindenki szerette: mosolygott, ha sütött a nap, és ha esett, akkor is volt nála egy kis plusz csoki a nyugdíjasoknak, amit zsebből osztogatott.
A körzetében volt egy utca, ahol egy üres ház állt. Régi, békebeli kúria, omladozó vakolattal, hatalmas diófával az udvaron. Mindenki azt mondta, évek óta lakatlan. Mégis, minden pénteken egy borítékot kellett bedobnia oda. Feladó nem volt. Címzett: „Az, aki még emlékszik.”
Eleinte csak vállat vont. Talán valami bolond szokás, nosztalgiajáték. De hetek múltán kíváncsi lett. Egyszer kinézett az ablakon, amikor bedobta a levelet… és megdöbbent: az ablakfüggöny megmozdult.
A következő pénteken nemcsak bedobta a borítékot, hanem mellé tett egy apró cetlit:
„Ha tényleg van ott valaki, kérem, jelezzen vissza. Csak tudni szeretném, jól van-e.”
Másnap egy válasz várt rá. Egy kézzel írt levél, elegáns, régies betűkkel.
„Kedves kisasszony,
Köszönöm, hogy kérdezett. Igen, itt vagyok. Egyedül, de már nem láthatatlan.
A leveleket a feleségem írja… vagyis írta. Előre. Ő már nincs velem. De gondoskodott róla, hogy ne feledjem: még van mit várni péntekenként.
Üdvözlettel: R.”
Emese kezében megremegett a levél. Aznap este sokáig nem tudott aludni.
Hetente újabb levelek érkeztek – egyszer szomorkás történet egy kávézóról, máskor egy emlék a ház lépcsőjéről, ahol egyszer elcsattant egy első csók. Emese pedig válaszolt. Megosztotta a saját élményeit, gyermekkori emlékeket, és a küzdelmet, amit az anyja elvesztése óta hordozott magában.
A tél végén az egyik levél más volt. Vastagabb. Belül egy kulcs lapult. Egy apró cetli kíséretében:
„Nem maradt másom, csak a történeteim. És az a ház, ahol minden fontos dolog történt.
Ha egyszer úgy érzed, szeretnéd megérteni, miért fontos a jelen – nézd meg a múltat.
Üdvözlettel: R.”
Emese sokáig állt a ház előtt, mielőtt kinyitotta az ajtót. Odabent por és fények játéka. Az asztalon újabb levél várt rá – de már nem kézzel írva, hanem nyomtatva. Alatta egy orvosi zárójelentés. És egy végrendelet.
Az ismeretlen öregúr elment. Az utolsó hetei fájdalmasak voltak – de péntekenként mindig mosolygott, mert tudta: van valaki, aki várja a leveleit. És ő is válaszol.
A házat Emesére hagyta. A bútorokat, a leveleket, a diófát az udvaron. És a hitet, hogy még mindig létezik az a finom szál, ami két ismeretlent is összeköthet – csak odafigyelés és szív kell hozzá.
Azóta minden pénteken Emese egy új levelet ír.
A címzett mindig ugyanaz:
„Annak, aki még emlékszik….”
Kiemelt kép illusztráció
