„Az Utolsó Megálló – Egy Buszsofőr, Aki Többet Vett észre, Mint Bárki Más”
Miklós már harminc éve vezette ugyanazt a buszjáratot. Ugyanazok az utcák, ugyanazok a megállók, ugyanazok a reggeli arcok. Az emberek jöttek-mentek, de ő mindig ott volt – hajnalban indult, késő este ért haza. Soha nem panaszkodott.
– Csak egy buszsofőr vagyok – mondogatta szerényen.
De valójában sokkal több volt annál.
Ismerte az összes törzsutast. Tudta, melyik idős néni hol száll fel, melyik diák melyik iskolába jár, ki szereti, ha csend van, ki vár egy kedves mosolyt reggelente.
Az egyik téli reggelen egy új utas szállt fel. Egy idős bácsi, karján egy régimódi aktatáskával. Csendes volt, mindig ugyanott ült, az ablak mellé húzódva. Miklós észrevette, hogy a bácsi sosem száll le sehol – egyszerűen csak végigülte az egész útvonalat, majd visszament a kiindulópontra.
– Talán eltévedt – gondolta először. De ez nap mint nap megismétlődött.
Egyik este, miután az utolsó kört is megtette, Miklós megszólította a bácsit:
– Jó estét! Segíthetek valamiben? Minden rendben?
A bácsi csendben nézett rá, majd halkan megszólalt:
– A feleségemmel mindig ezen a vonalon utaztunk. Ő tavaly ment el. Azóta… csak így érzem, mintha még itt lenne. Ugyanaz az út, ugyanazok a padok, az ablakon kinézve még látom, ahogy mosolyog.
Miklós szíve összeszorult. Nem szólt semmit. Csak bólintott, és másnap reggel egy kis forró teát készített neki egy termoszban.
– Ha már velünk utazik, legalább ne fázzon – nyújtotta át mosolyogva.
A bácsi szeme megtelt könnyel.
Attól a naptól kezdve a bácsi mindig kapott egy kis teát, néha egy szelet süteményt, amit Miklós felesége sütött. Soha nem beszéltek sokat, de minden nap, amikor a bácsi leszállt, azt mondta:
– Köszönöm, fiam. Ma is jó volt együtt utazni.
Egy napon a bácsi már nem jelent meg. Miklósnak rossz érzése volt. Utánajárt, kiderítette: a bácsi csendesen elhunyt otthon, egy fényképet szorongatva – rajta ő és a felesége a buszmegállóban, évekkel ezelőtt.
A temetésen alig pár ember jelent meg. De Miklós ott volt. Egyenruhában, kezében egy kis termosz teával.
– Tudom, hogy még egyszer utazni akarna – suttogta, és a sír mellé letette a teát.
Aznap este, amikor hazament, kis cetlit talált a postaládában. Nem volt aláírva, csak ennyi állt rajta:
„Nem minden hősnek van kormány a kezében. De neked volt – és mégis a szíveddel vezettél.”
