A nagyi a végrendeletében semmit sem hagyott rám… míg fel nem fedtem a titkos tervét!
Amikor a nagymamám meghalt, azt hittem, a családi farm az enyém lesz. Egész életemet ott töltöttem, a földet művelve, az állatokat gondozva, és a hagyományainkat ápolva. De amikor az ügyvéd felolvasta a végrendeletet, döbbenten hallgattam: a farmot nem én kaptam meg, hanem az unokatestvérem, Nóra.
Nóra, aki alig töltött el pár hétvégét a farmon.
Míg én hajnalban keltem, hogy segítsek a nagyinak az állatokkal, ő csak egy szép háttérként használta a helyet az Instagram-képeihez.
– Jól vagy, Krisztina? – kérdezte az ügyvéd együttérzőn, miközben egy borítékot nyújtott át nekem.
A kezem remegett, ahogy felbontottam. A nagymamám kézírása táncolt előttem a papíron:
„Drága Krisztina,
Ha ezt olvasod, elérkezett az idő egy döntésre. Tudom, hogy szereted ezt a farmot, hiszen a részed, ahogy az enyém is volt. De biztos akartam lenni benne, hogy az igazi gondviselő kerül a birtokába.
A farmot Nórának hagytam – de neked megadtam a jogot, hogy itt maradj, ameddig csak szeretnél.
Amíg itt élsz, a farmot nem lehet eladni. Légy türelmes, kedvesem. A végrendelet második része három hónap múlva fog napvilágot látni.
Szeretettel,Nagymama”
Miért nem hagyta rám egyből? Nem bízott bennem?
Oldalra pillantottam. Nóra arca máris felragyogott az örömtől, és a férjével, Péterrel halkan suttogtak:
– Minél gyorsabban eladjuk… nagy profit… ingatlanfejlesztők…
Nem is érdekelte őket! Csak számok voltak a szemükben. Gyűlöltem ezt.
– Vedd el a pénzt, Krisztina, és menj el innen – ajánlotta később Nóra. – Több mint nagylelkű ajánlat. Vehetsz belőle egy szép lakást a városban.
– Ez nem a pénzről szól, Nóra. Hanem a családról.
Látszott rajta, hogy már nem is érdekli. Neki ez csak egy üzlet volt. Nekem viszont az otthonom.
Visszatérés a farmra
Aznap este alig aludtam. A farm minden egyes emléke ott kavargott a fejemben. Másnap reggel beadtam a felmondásomat a városi munkahelyemen. Vissza kellett térnem.
Nóra elégedetten adta át a kulcsokat. Minél hamarabb szabadulni akart a felelősségtől.
A napjaim a farmon kemény munkával teltek. Hajnalban keltem, állatokat etettem, földet műveltem.
– Hogy csinálta ezt a nagyi? – sóhajtottam, miközben Daisy, a tehén a fejemhez dörgölte a buksiját.
– Te legalább meghallgatsz, tudod? – suttogtam neki.
Esténként teljesen kimerülten dőltem az ágyba, de minden egyes nap erősebbé tett.
Aztán egy este füstszagot éreztem…
A ház lángokban állt!
Kirohantam, sikítva hívtam segítséget. A szomszédok rohantak, de a lángok gyorsabbak voltak.
– Az állatok! – kiáltottam, de az egyik szomszéd, János, megfogta a karom.
– Biztonságban vannak. Most magaddal törődj!
Tehetetlenül néztem végig, ahogy a ház porig ég.
A nagy fordulat
Másnap Nóra megjelent. Végignézett a romokon, majd közönyösen vállat vont.
– Nos, ez sok mindent megváltoztat, nem igaz?
A türelmem elfogyott.
– Nóra, a ház elpusztult, de a farm még mindig itt van.
Gúnyosan elmosolyodott.
– Pont ezért kell eladnod. Nézz körül! Egy romhalmazban élsz. Meddig akarod még ezt csinálni?
– Örökre.
– Ne légy nevetséges, Krisztina. Egy csűrben alszol! Fogadd el a valóságot!
De én nem fogadtam el.
Bár elvesztettem a házat, a farmot nem hagyhattam el. Egy szomszéd befogadott, és onnan folytattam a munkát.
Eljött a három hónap.
Az ügyvéd megint összehívott minket, és egy borítékot vett elő.
– A végrendelet második része így szól:
„Nóra, tudtam, hogy te csak a pénzt látod ebben a földben. De azt is tudtam, hogy az igazi gondviselő végül ki fog emelkedni. Krisztina, ha te maradtál és dolgoztál, akkor a farmot hivatalosan is neked hagyom.”
Nóra arca falfehér lett.
– Ez nevetséges! – csattant fel. – Ez nem fair!
Ekkor János odalépett, és letett egy blokkot az asztalra.
– Emlékszel erre, Nóra? Egy tank benzint vásároltál a tűz napján.
A teremben néma csend lett.
Nóra megfagyott. Lebukott.
A farm végre az enyém lett
A hivatalos papírokkal a kezemben, végre hazamehettem – a saját farmomra.
János segített nekem az újjáépítésben. Minden egyes nap ott volt mellettem.
Egy este, mikor a verandán ültünk, rám mosolygott.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elvigyelek vacsorázni.
Ránéztem, és először hosszú idő után igazán boldognak éreztem magam.
– Azt hiszem, végre van rá időm.
A farm volt a múltam, a jelenem – és most már a jövőm is.