Mindig is azt hittem, hogy a gyermekünk születése közelebb hoz minket egymáshoz. De a férjem anyja másképp gondolta. Mindent irányított, és a férjem hagyta. Próbáltam határokat szabni, de semmi sem készített fel arra az árulásra, amely miatt a küszöbön álltam, újszülöttemmel a karomban.
Amikor először megtudtam, hogy terhes vagyok, úgy éreztem magam, mint a világ legboldogabb embere. Bence és én hosszú ideje álmodoztunk erről, elképzeltük a napot, amikor végre a karjainkban tarthatjuk a gyermekünket.
De nemcsak én vártam ezt a gyermeket. Bence anyja, Erzsébet is várt rá – csak éppen úgy, hogy az számomra elviselhetetlen volt.
Erzsébet soha nem kedvelt engem, még csak nem is próbálta elrejteni az ellenszenvét. Az első perctől fogva világossá tette, hogy nem vagyok elég jó a fiának.
– Bence jobbat érdemel – mondogatta fejcsóválva, valahányszor a közelében voltam.
De amint megtudta, hogy babát várok, minden megváltozott – és nem jó irányba.
Mintha a baba nem is hozzám, hanem hozzá tartozott volna. Mindenbe bele akart szólni.
– Szükséged van rám az orvosnál – jelentette ki egyszer, miközben már a kabátját vette fel, mielőtt még tiltakozhattam volna.
Amikor a babaszobát kezdtük berendezni, teljesen átvette az irányítást. Ő választotta ki a bútorokat, elutasította az én döntéseimet, és kijelentette:
– A szoba legyen kék. Fiút fogsz szülni.
A terhességem eleve nehéz volt. Állandó rosszullétek gyötörtek, alig tudtam enni.
De Erzsébetet ez nem érdekelte. Naponta átvonult a házunkba, nehéz, zsíros ételek szagával töltötte meg a lakást, és elégedetten figyelte, ahogy Bence jóízűen falatozik.
Én közben a fürdőszobában voltam, a gyomrom a feje tetejére állt.
Egy nap nem bírtam tovább. Megkértem Bencét, hogy ne osszon meg több információt az anyjával.
De valahogy, amikor megérkeztünk az ultrahangra – arra a vizsgálatra, ahol végre megtudtuk a baba nemét –, Erzsébet már ott ült a váróban, mintha teljesen természetes lenne a jelenléte. Megdermedtem. Honnan tudta?
– Kislány lesz – mondta az orvos.
Bence kezét megszorítottam, a szívem hevesen vert. Egy kislány! Egy gyönyörű, csodálatos kislány. Bencére néztem, azt remélve, hogy osztozik az örömömben.
Az arcán boldogság tükröződött, de aztán megláttam Erzsébetet. Az ajkai vékony vonallá préselődtek.
– Még ezt sem tudtad rendesen megcsinálni – sziszegte. – A fiamnak fiú kellett volna.
Rámeredtem, a kezeim ökölbe szorultak.
– Egy fiú? Mire? Hogy örökölje a videójáték-gyűjteményét? – csattantam fel. – És csak hogy tudd, a gyermek nemét az apa határozza meg, nem az anya.
Erzsébet szeme összeszűkült. – Ez hazugság! – vágta rá. – A te tested a hibás! Gyenge vagy. Mindig is tudtam, hogy nem vagy méltó a fiamhoz.
Az orvos zavartan megköszörülte a torkát. Egy nővér szánakozva nézett rám. Mély levegőt vettem, próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
– Menjünk haza, Bence – suttogtam.
A kocsiban csend volt. Végül felé fordultam.
– Honnan tudta, hogy ma lesz az ultrahang?
Bence nem nézett rám. – Én mondtam el neki.
– De megkértelek, hogy ne tedd! Annyira kikészít engem!
– De ő a nagymama – válaszolta.
Megráztam a fejem. – Én pedig a feleséged vagyok! A lányunkat hordom a szívem alatt! Nem számít, hogy én mit érzek?
– Csak ne foglalkozz vele – vonta meg a vállát.
Könnyű volt neki ezt mondani. Nem ő volt az, akit folyton támadtak. Nem ő volt az, aki teljesen egyedül érezte magát.
A saját férjem sem állt ki mellettem.
Amikor a szülés megindult, olyan fájdalom csapott rám, hogy alig kaptam levegőt. Minden homályos lett, remegtem. Túl korán történt.
Az orvosok azonnal elvitték a lányomat, amint megszületett. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megérintsem, hogy láthassam az arcocskáját. De nem hagyták.
– Kérem… – könyörögtem, a hangom alig hallatszott. – Hadd fogjam meg…
– Túl sok vért veszít! – kiáltott egy orvos.
A világ forogni kezdett, a hangok elhalványultak. Aztán – semmi.
Amikor magamhoz tértem, a testem üresnek tűnt. A légzés is fájdalmas volt.
Az orvos később elmondta, hogy csoda, hogy életben maradtam. Nem hittek benne, hogy túl fogom élni.
Majd kivágódott az ajtó. Erzsébet viharzott be, dühtől villogó szemekkel.
– Még csak nem is szóltál, hogy szülsz! – förmedt rám.
Bence felsóhajtott. – Túl gyorsan történt.
– Ez nem kifogás!
Ekkor lépett be egy nővér a lányommal a karjában. A szívem vadul kalapált. De mielőtt kinyúlhattam volna érte, Erzsébet megelőzött, és kikapta a nővér kezéből.
– Milyen gyönyörű kislány – suttogta, de a szemében diadal csillogott.
Megpróbáltam felülni, a testem tiltakozott.
– Most azonnal add vissza a gyermekemet!
A nővér közbelépett. – Etetni kell – mondta.
– Adjatok neki tápszert! – legyintett Erzsébet.
Erőt vettem magamon. – Szoptatni fogom.
Erzsébet megmerevedett. – Akkor mindig el fogod venni tőlem… – hangja éles volt.
Bence végül közbelépett, és elvette a lányunkat az anyjától, majd a karomba tette.
Ahogy magamhoz öleltem, sírva fakadtam. Az enyém volt. Mindent megért.
Két hét telt el a szülés óta, de a testem még mindig kimerült volt. Minden mozdulat fárasztott, és a fájdalom még mindig az enyém volt. Bence szabadságot vett ki, hogy segítsen, de valójában nem sokat tett.
Erzsébet pedig… ő csak rontott a helyzeten.
Szinte minden nap beállított, hivatlanul, mintha ez teljesen természetes lenne. Figyelmen kívül hagyta a fáradtságomat, azt, hogy alig bírok talpon maradni. Sőt, még a lányunk nevét sem volt hajlandó helyesen kimondani.
– Kis Lili – mondogatta mosolyogva.
– Eliza – javítottam ki minden alkalommal.
De Erzsébet úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. És ami még rosszabb, Bence sem mondott semmit. Nem szólt rá az anyjára, nem állt mellém.
Egy délután Erzsébet ismét beállított. De most más volt. A kezében egy borítékot szorongatott, és a tekintetében valami baljós csillogott. A gyomrom görcsbe rándult.
Bence összeráncolta a homlokát, miközben átvette a borítékot. – Ez meg mi?
Erzsébet szinte ragyogott a győzelemtől. – Bizonyíték. Tudtam, hogy Katalin nem méltó hozzád. Tudtam, hogy nem volt hűséges.
Megszorítottam Elizát, a szívem a torkomban dobogott. – Miféle hülyeség ez?
Erzsébet előrébb lépett. – Nyisd ki. Ez egy DNS-teszt.
A levegő kiszorult a tüdőmből.
Bence remegő ujjaival feltépte a borítékot. A szeme végigszaladt a papíron. Az arca megkeményedett.
Aztán rám nézett. És a szavai úgy csapódtak nekem, mint egy ostor.
– Egy órád van, hogy elmenj. Mindkettőtöknek.
Megdermedtem. A lábaim megremegtek. – Mi?
Bence hátat fordított, és szó nélkül kisétált a szobából.
– Mit tettél? – kiáltottam Erzsébet felé.
A szája elégedett mosolyra húzódott. – Mindig is tudtam, hogy nem vagy méltó a fiamhoz.
A karomban tartottam Elizát, mintha a testem egy utolsó védőbástya lenne köztem és a világ kegyetlensége között. – Te akartad ezt a gyereket! Annyira birtokolni akartad! Most meg eldobnád?
– Nem az én unokám.
A fejem zúgott. – Az a teszt hamis!
Erzsébet vállat vont. – Bence hitt nekem. Nem számít, hogy igaz-e vagy sem.
A testem forró haragtól reszketett.
Még mindig remegtem, amikor összepakoltam Eliza kis ruháit. A kezeim görcsösen szorították a babaruhákat, a táskámba gyömöszöltem őket, miközben a könnyek elhomályosították a látásomat.
A saját ruháimat is bedobáltam, de egy pillanatra megtorpantam. A kezem Bence fogkeféjére siklott a fürdőszobában. Egy ötlet villant át az agyamon.
Felmarkoltam a fogkefét, majd a táskám mélyére rejtettem.
Az ajtóban megálltam, Elizát a mellkasomhoz szorítottam. Az arcom nedves volt a könnyektől.
A férjem – az a férfi, akit szerettem, akiben megbíztam, akivel családot alapítottam – gondolkodás nélkül kidobott minket. Egyetlen kérdést sem tett fel. Nem állt mellém.
Helyette az anyját választotta.
Kinyitottam az ajtót, és a hideg esti levegő mellbevágott. A lábaim megrogytak, de nem állhattam meg. Eliza miatt nem.
Anyám házához mentem.
Amikor kinyitotta az ajtót, az arca elsápadt. – Katalin? Mi történt?
Nem tudtam válaszolni. A sírás kitört belőlem, az egész testem rázkódott.
Anyám magához húzott, bevezetett a házba. A kanapéra ültetett, Elizát a karjaimba fektette. És én elmondtam neki mindent.
A döbbenet és harag egyszerre csillogott a szemében. – Hogy tehette ezt veled?
Nem tudtam rá válaszolni.
Az elkövetkező napokban lassan gyógyulni kezdtem. A testem, amely annyira legyengült a szüléstől, kezdett erőre kapni. Az anyám vigyázott Elizára, amikor pihentem, és mindenben mellettem állt.
És amikor végre elég erős voltam, cselekedtem.
Otthagytam Elizát anyámmal, és elmentem Bencéhez.
Amikor megálltam az ajtaja előtt, a szívem nyugodtan dobogott. Nem voltam már az a megalázott nő, akit kidobtak.
Bence ajtót nyitott. Az arca feszült volt. – Mit akarsz?
Szótlanul nyújtottam át neki egy borítékot.
– Ez az igazi DNS-teszt – mondtam. – A fogkefédet használtam. Ha nem tűnt volna fel, hogy eltűnt.
Összeráncolta a szemöldökét, de kitépte a borítékot a kezemből. Feltépte. A tekintete végigsiklott a papíron.
A lélegzete elakadt. – 99,9% – olvasta fel hangosan.
– Eliza a lányod – jelentettem ki.
Bence rám nézett. Az arca megtört volt, a szeme fájdalmat tükrözött. – Katalin, annyira sajnálom… – kezdte. – Sajnálom, hogy hittem anyámnak…
Megráztam a fejem. – Nem.
A fájdalom kiült az arcára. – Most már tudom, hogy hibáztam. De most, hogy tudom az igazságot, szeretném, ha visszajönnétek.
Ekkor vettem egy mély levegőt, és kimondtam azt, amit már a szívemben éreztem.
– Nem érdemled meg, hogy az apja legyél.
– Katalin…
– Egyetlen másodpercre sem kérdőjelezted meg azt a hamis tesztet. Nem álltál ki mellettünk. Tudod, miért csináltam ezt? Hogy tudd, mit veszítettél el. Mert te döntöttél így. Te dobtál el minket.
A hangja megremegett. – Anyámat ki fogom zárni az életünkből. Csak gyere vissza.
Hátráltam egy lépést. – Elválok tőled. És teljes felügyeleti jogot fogok kérni.
– Kérlek…
De én már sarkon fordultam.
Ahogy beszálltam a kocsiba, hallottam, hogy kiált utánam.
De én elhajtottam.
Eliza és én így is rendben leszünk.
Kiemelt kép illusztráció!
via
