A férjem úgy gondolta, hogy édesanyám fizetése a gyermekeink felügyeletéért pénzkidobás. „Örülnie kellene, hogy az unokáival töltheti az idejét” – mondta. Amikor elbocsátotta őt, hogy „pénzt spóroljunk”, úgy döntöttem, megtanítom neki a gyermekgondozás valódi értékét – a nehezebb úton.
A pénz különös módon képes felfedni az emberek valódi természetét. Ezt saját bőrömön tapasztaltam, amikor a férjem, Bence, megmutatta, ki is ő valójában – nem a szavaival, hanem azzal, ahogyan az édesanyámmal bánt. Amikor elbocsátotta őt a gyermekeink felügyeletéből, nemcsak az ő szívét törte össze, hanem az én hitemet is benne.
De néha a legjobb leckék abból származnak, ha valaki megtapasztalja, mit is vett természetesnek. Így kezdődött az egész…
„Szükségünk van még egy babára” – mondta Bence egy este, miközben segített bepakolni a mosogatógépet. „Képzeld el, milyen lenne, ha Liliának lenne egy kis testvére. Nem szeretnéd ezt neki?”
Az utolsó tányért helyeztem a helyére, próbálva figyelmen kívül hagyni a gyomromban keletkező szorítást a szavai hallatán. „Én elégedett vagyok csak Liliával. Ő tökéletes így, ahogy van.”
„Ugyan már, Anna.” Megszárította a kezét, és hátulról átölelt. „Mindig is nagy családról álmodtam. Emlékszel, milyen magányos voltam egyke gyerekként?” Megfogta a kezem. „Ígérem, többet fogok segíteni. Nem kell egyedül csinálnod.”
„Most is ezt mondod, de –”
„Komolyan gondolom. Minden pelenkacsere, minden éjszakai etetés… ott leszek. Bízz bennem.”
„Mint ahogy ott voltál tegnap este is, amikor Liliának láza volt?”
Az arca elkomorult. „Az más volt. Határidős jelentést kellett leadnom.”
„Mindig van valami, Bence.”
„Ezúttal más lesz” – erősködött, szorosabban ölelve. „Bármi történjen is, együtt csináljuk. Szeretném, ha Liliának lenne egy testvére. Kérlek?”
Jobban kellett volna tudnom, mintsem hogy higgyek neki.
Kilenc hónappal később megérkezett Emma, rózsás arcocskával és álmatlan éjszakákkal. Bence ígéretei úgy tűntek el, mint a hajnali harmat, engem pedig elárasztott a kimerültség.
„Korán van megbeszélésem” – mormolta gyakran, miközben Emma hajnali 3-kor sírt.
„Holnap van a prezentáció… tényleg koncentrálnom kell” – mondta, miközben én egy nyűgös babát és egy figyelemre vágyó kisgyermeket próbáltam kezelni.
„Anya, vegyél fel!” – könyörgött Lilia, miközben próbáltam Emmát szoptatni és vacsorát készíteni egyszerre.
„Egy pillanat, drágám” – vált a gyakori válaszommá, miközben bűntudat mardosott, ahogy láttam elsőszülöttem arcának elkomorulását.
Édesanyám, Márta, áldott szíve, látta, hogy küszködöm. Néha munka után, még az ápolói egyenruhájában is beugrott, hogy legalább egy órára tehermentesítsen.
„Anna, drágám, hadd segítsek” – mondta egy nap, miközben látta, hogy próbálom Emmát etetni, miközben Lilia a pólómat húzgálta. „Korán nyugdíjba mehetnék, és vigyázhatnék a lányokra, amíg ti dolgoztok.”
„Anya, nem kérhetem, hogy feladd az ápolói munkádat. Szereted azt.”
„Nem te kéred. Én ajánlom fel.” Felkapta Liliát, aki azonnal hozzábújt. „Ezenkívül, mi lehet fontosabb a családnál? És őszintén szólva, drágám, úgy nézel ki, mint aki hetek óta nem aludt.”
„Fizetnünk kellene neked” – ragaszkodtam hozzá. „Ez a fair.”
„Havi 300 ezer forint megfelelne” – mondta. „Kevesebb, mint amit a bölcsődére költenén, és még főznék, takarítanék is mellette.”
Ez az ajánlat óriási teherlevételt jelentett volna a vállunkról. Boldogan elfogadtam az ajánlatot, és még aznap este beszéltem róla Bencével.
Amikor felhoztam a dolgot, Bence arca azonnal elkomorult.
– „Háromszázezer? Csak azért, hogy a saját unokáira vigyázzon?” – kérdezte hitetlenkedve.
– „Bence, anyu feladná a karrierjét értünk! Ez nem kevés áldozat.” – érveltem.
– „Ez nyugdíj, Anna. Az emberek mindig ezt csinálják. Miért kellene még fizetnünk is neki?” – vont vállat.
A kezdeti megjegyzései aprók voltak, de lassan egyre gyakoribbá váltak – mint valami alattomos indák, amelyek lassan befonják a házat.
– „Milyen jó neki! Egész nap csak játszik az unokáival, és még fizetünk is érte.” – morgott, amikor anya nem hallotta.
– „Ennyi pénzért a ház is lehetne tisztább.” – jegyezte meg egy másik alkalommal, annak ellenére, hogy anya példásan rendben tartotta a lakást, miközben két kicsire vigyázott.
Egy nap azonban véletlenül meghallottam valamit, amit sosem kellett volna.
Egy munkahelyi telefonhívás után, mielőtt letettem volna a telefont, meghallottam Bence hangját a háttérben. Nem tudta, hogy a vonal még él.
– „Ez nevetséges” – motyogta. – „Háromszázezer havonta? És ezért? Örülnie kéne, hogy az unokáival lehet!”
Megdermedtem. Hallottam anyu lágy énekét is, amint Emmának dúdolt.
Aztán Bence megszólalt újra – hideg, távolságtartó hangon.
– „Márta, nagyon hálásak vagyunk mindenért, amit eddig tettél. De úgy döntöttünk, hogy itt az ideje… nos, továbblépni.”
– „Továbblépni?” – hallottam anyu megremegő hangját.
– „Egyszerűen szólva… nem igazságos ennyi pénzt fizetni, amikor a bölcsőde sokkal költséghatékonyabb megoldás.”
Hosszan tartó csend következett. Aztán anya halkan csak ennyit mondott:
– „Ha ezt szeretnétek, akkor rendben.”
A szívem darabokra tört. Még aznap este hazasiettem, de anya már nem volt ott. Bence pedig nem érezte, hogy bármi rosszat tett volna.
– „Hogy tehetted ezt?” – támadtam rá, amikor beléptem az ajtón.
– „Honnan tudod?” – kérdezte, meglepődve.
– „Nem tetted le a telefont, Bence. Mindent hallottam!”
Felvonta a vállát, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy.
– „Ez így a legjobb. Anya jól lesz, és mi spórolhatunk.”
Akkor határoztam el, hogy megtanítom neki, mennyit is ér valójában a gyermekgondozás.
A következő hetek rémálommá váltak. A bölcsőde nemcsak drágább volt, mint amit anyának fizettünk, de a gyerekek állandóan betegek voltak. Emma harmadszor kapott fülgyulladást egy hónap alatt. Lili folyamatosan nyűgös volt, nem aludt jól, és egyre többször kérdezte:
– „Mami mikor jön vissza?”
Bence is kezdte érezni a terheket. Egy este felrobbant, amikor meglátta a bölcsődei késedelmi díjat.
– „Hetvenötezer forint csak azért, mert késtem húsz percet? Ez rablás!”
Csak legyintettem.
– „Talán meg kellett volna gondolnod, mielőtt elzavartad anyát.”
Egy nap, miközben bevásároltam, megláttam anyát a boltban. Boldognak tűnt, fiatalosabbnak, mint valaha.
– „Hogy vagy?” – kérdeztem.
– „Nagyon jól! Az Andrásék felvettek dadusnak. Az ikreiket gondozom. Még többet is fizetnek, mint ti!” – mondta mosolyogva.
Hazatérve elmeséltem Bencének.
– „Lehet, hogy vissza kellene hívnunk anyát.” – javasoltam.
Bence nagyot sóhajtott.
– „Jó, hívd fel. Felajánljuk neki ugyanazt a fizetést.”
Elmosolyodtam.
– „Ő most 430 ezer forintot kap havonta. És Andrásék megbecsülik.”
Bence arca vörös lett a dühtől.
– „Ennyit? Ez nevetséges! Senkinek nincs szüksége ennyi pénzre!”
Ezután hoztam meg a döntést. Egy reggel közöltem Bencével:
– „Jövő héten üzleti útra megyek. Öt nap. A gyerekekkel te maradsz itthon.”
– „Mi? Én? Egyedül?” – akadt ki.
– „Ugyan már, Bence. Csak két gyerek. Mekkora kihívás lehet? Elvégre élmény velük lenni, nem?”
Otthagytam neki egy részletes napirendet, majd elutaztam egy ötcsillagos wellnesshotelbe. Már a második napon záporoztak az üzenetei:
– „Hogy vetted rá Emmát, hogy megegye a zöldséget?”
– „Lilia csak a rózsaszín pohárból hajlandó inni. Hol van?”
– „A mosógép furcsán zörög. Mit csináljak?”
– „Kérlek, hívd vissza. Nem aludtam két napja.”
A kedvencem mégis ez volt:
– „HOGY CSINÁLJA EZT AZ ANYÁD?!”
Én csak kikapcsoltam a telefont, és rendeltem még egy masszázst.
Amikor hazaértem, a lakás úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Bence kimerülten, szakadt ruhában ült a kanapén. A gyerekek a földön heverő müzlis dobozból ettek.
– „Anya egy szent” – mondta elcsukló hangon.
– „Igen, tudom.”
– „Tévedtem. Mindent rosszul csináltam. Felhívom, bocsánatot kérek. Akárhányat kér, megadom neki. Csak jöjjön vissza!”
Bólintottam.
– „Ezeket a feltételeket már nem én szabom meg. Anyának kell megbocsátania.”
Végül megszerveztünk egy találkozót egy kávézóban. Bence alig mert anyám szemébe nézni.
– „Márta… Sajnálom. Szörnyű, amit tettem. Nem értékeltem, amit tettél értünk.”
Anya halkan kortyolt a kávéjából, majd így szólt:
– „Bence, soha nem a pénzről szólt. Hanem a tiszteletről. De most látom, hogy tanultál a hibáidból.”
– „Megadok neked mindent, amit az Andrásék. Még többet is. És írásban is rögzítem: fizetett szabadság, betegszabadság, minden.”
Anya hosszasan gondolkodott, majd elmosolyodott.
– „Rendben. De mostantól partnerként bánsz velem, nem szívességből alkalmazol.”
Bence végre megértette. Néha a legjobb lecke az, amit a saját bőrödön tapasztalsz meg.
