A szél lágyan fújta a tenger illatát a kisváros utcáin, miközben sétáltam. Az életem mindig a rohanásról szólt, a határidőkről, az üzleti találkozókról és a végtelen repülőjáratokról. De ezen a napon egy pillanat megállított.
Egy kisfiú állt a járdán, talán hatéves lehetett. Nagy, kék szemei csillogtak, ahogy rám mutatott, és izgatottan kiáltott fel:
– Ő az, anya! Ő az a bácsi!
Összezavarodva néztem rá, aztán a mellette álló nőre. Amikor a tekintetünk találkozott, a világ megállt körülöttem.
A múlt visszatér
Ő volt az. A nő, akit évekkel ezelőtt elhagytam. Hanna.
Szívem kihagyott egy ütemet. Egy pillanat alatt visszatértek az emlékek: a nyári éjszakák, a közös nevetések, a szerelmes suttogások. És az az utolsó este… amikor hátat fordítottam neki.
Hanna arca először meglepett volt, majd átfutott rajta valami, amitől összeszorult a gyomrom – fájdalom, harag, talán egy kis félelem is.
– Gyere, Oliver – mondta halkan a fiúnak, próbálva elterelni rólam a figyelmét.
De a kisfiú nem mozdult. Csak nézett rám, mintha keresne valamit.
– Ismerlek – mondta halkan. – Láttam a fényképedet anya fiókjában.
A világ mintha kizökkent volna a helyéről. A levegő hirtelen nehéz lett, a hangok elhalkultak körülöttünk. Egyetlen gondolat dübörgött a fejemben: Lehet, hogy ez a kisfiú… az én fiam?
Az igazság pillanata
– Hanna… – kezdtem el, de ő megrázta a fejét.
– Nem itt – mondta csendesen. – Nem az utcán.
Pár perc múlva már egy kis kávézó csendes sarkában ültünk. Oliver egy süteménnyel volt elfoglalva, mi pedig Hannával egymásra néztünk.
– Mondd, hogy nem az, amire gondolok – szólaltam meg végül. – Mondd, hogy Oliver nem…
Hanna sóhajtott, majd lehunyta a szemét, mintha próbálná összeszedni a bátorságát.
– De – mondta végül halkan. – A fiad.
A szívem a torkomban dobogott. Annyi kérdés kavargott bennem, de csak egyet tudtam kimondani:
– Miért nem mondtad el?
Hanna keserű mosollyal megrázta a fejét.
– Megpróbáltam. De te már messze jártál, és nem néztél vissza.
A második esély
Néztem a kisfiút, aki édesen ette a sütijét, fogalma sem volt arról, milyen vihart kavar a létezése a lelkemben. Az életemben mindent elértem – pénzt, sikert, elismerést –, de most rájöttem, hogy amit igazán kerestem, itt volt előttem végig.
Felnéztem Hannára, a nőre, akit egykor szerettem, és talán még mindig szeretek.
– Adj egy esélyt – kértem halkan. – Nem csak Oliver miatt. Hanem miattunk is.
Hanna tekintete megtört volt, de a szeme mélyén egy apró reménysugár csillant meg.
– Nem lesz könnyű – mondta.
Elmosolyodtam.
– Semmi, ami igazán megéri, nem könnyű.
És ekkor először aznap ő is elmosolyodott.
Talán volt még remény. Talán most végre megkaphattuk azt az életet, amit évekkel ezelőtt elveszítettünk.
