78 évesen eladtam mindent, hogy újra találkozzak életem szerelmével – de a sors mást tervezett
Eladtam mindent, ami valaha fontos volt számomra. A lakásomat, az öreg autómat, még a bakelitgyűjteményemet is, amit hosszú éveken át gyűjtöttem. A tárgyak többé nem számítottak. Csak a múlt – és a benne rejlő esély – érdekelt.
Anna volt az első, aki írt nekem. A levél váratlanul érkezett, a számlák és reklámok közé rejtve, mintha maga sem tudta volna, milyen hatalmas erő rejlik benne.
„Sokat gondolok rád.”
Ez állt benne. Egyetlen mondat. De az a mondat visszarántott évtizedeket. Háromszor elolvastam, mielőtt egyáltalán levegőt mertem venni.
A levél folytatása sem hagyott kétséget.
„Vajon te is gondolsz néha azokra a napokra? Arra, ahogy nevettünk? Ahogy a tóparton fogtad a kezem? Én igen. Mindig is.”
„Károly, te vén bolond”, motyogtam magam elé.
A múlt már a múlté – mondtam magamnak. De először nem tűnt olyan távolinak.
Elkezdődött a levelezésünk. Rövid üzenetekkel indult, majd hosszú sorokkal folytatódott. Mesélt a kertjéről, a zongoráról, amin még mindig játszott, és hogy hiányzott neki, ahogy mindig cukkoltam a borzasztó kávéja miatt.
Aztán egy nap elküldte a címét.
Ekkor eladtam mindent, és vettem egy egyirányú repülőjegyet.
A repülőút, amely mindent megváltoztatott
Végre felszállt a gépem, és becsuktam a szemem. Elképzeltem Annát, ahogy vár rám.
Vajon még mindig úgy nevet, mint régen? Vajon még mindig oldalra dönti a fejét, amikor figyelmesen hallgat?
Aztán hirtelen furcsa nyomást éreztem a mellkasomban.
Egy éles, szúró fájdalom futott végig a karomon. A légzésem akadozott. Egy légiutas-kísérő odasietett hozzám.
- „Uram, jól van?”
Megpróbáltam válaszolni, de a szavak nem jöttek ki. A fények elhomályosultak, a hangok összefolytak.
Aztán minden elsötétült.
Amikor felébredtem, minden megváltozott
A világ elmosódott, amikor kinyitottam a szemem. Egy kórházi szoba. Sápadt sárga falak. Egy gép halk pittyegése.
Egy nő ült mellettem, a kezemet fogva.
- „Megijesztett minket. Laurának hívnak, én vagyok az ápolója.”
Megköszörültem a torkom. „Hol vagyok?”
- „A repülőgépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania. Enyhe szívrohamot kapott, de most stabil állapotban van. Egy ideig nem repülhet.”
Visszahanyatlottam a párnára. „Úgy tűnik, az álmaim várhatnak.”
Egy hosszabb út a szerelemhez
A kardiológus nem kertelt.
- „A szíve nem olyan erős, mint régen, uram.”
- „Erre magamtól is rájöttem, amikor egy kórházban ébredtem fel.”
Az orvos fáradtan elmosolyodott.
- „Megértem, hogy ez nem az, amit tervezett. De muszáj pihennie. Nem repülhet.”
Laurára néztem, aki a szoba sarkában állt.
- „Maga nem az a típus, aki hallgat az orvosokra, igaz?” – kérdezte halkan.
- „Nem vagyok az a típus, aki ölbe tett kézzel várja a halált.”
Nem nézett megrovóan, nem próbált lebeszélni. Csak figyelt.
- „Valakihez ment volna.”
- „Anna. Negyven év után ismét levelet írtunk. Megkért, hogy menjek el hozzá.”
Bólintott.
- „Negyven év… az hosszú idő.”
- „Túl hosszú.”
Az utolsó esély
Az utolsó kórházi reggelemen Laura egy autókulcsot tett elém.
Összeráncoltam a homlokom. „Ez meg mi?”
- „Egy lehetőség.”
- „Laura, maga most…”
- „Elmegyek.” Felsóhajtott. „Túl sokáig voltam egy helyben. Nem maga az egyetlen, aki keres valamit, Károly.”
Kerestem az arcán a kételyt. Nem találtam.
- „Alig ismer.”
Elmosolyodott. „Eleget tudok.”
Elindultunk.
A megérkezés
Amikor megérkeztünk a címre, amit Anna küldött, nem egy házat találtunk.
Egy idősek otthona állt előttünk.
Laura leállította a motort. „Ez lenne az?”
A szívem kihagyott egy ütemet.
Beléptünk. Az otthon csendje nyomasztó volt. Idős emberek üldögéltek a teraszon, az ápolók óvatos szavakkal takargatták be őket.
Egy nő ült az ablak mellett, kezét az ölében nyugtatva. Ez nem lehet Anna.
Ahogy közelebb léptem, az arca ismerős volt.
- „Zsuzsa.”
Felnézett. „Károly… Te eljöttél.”
Elnevettem magam, de keserű nevetés volt. „Elintézted, hogy eljöjjek, ugye?”
Lehajtotta a fejét.
- „Nem akartam egyedül lenni.”
- „Szóval hazudtál? Elhitetted velem, hogy Anna vár rám?”
A válasz egy csendes bólintás volt.
- „Anna tavaly meghalt.”
A levegő kiszorult a tüdőmből.
- „Elvesztettem a házat is. Nem tudtam, hová menjek.”
Hosszú csend telepedett közénk.
- „Nem volt jogod ezt tenni.”
- „Tudom.”
Elfordultam. „Hol van eltemetve?”
Megadta a címet. Bólintottam. Több szavam nem volt.
Epilógus
Anna sírjánál állva minden összeomlott bennem.
- „Megcsináltam. Itt vagyok.”
De elkéstem.
Eladtam mindent, otthagytam az egész életem… És ő már nem várt rám.
Laura mögöttem állt. „Mi lesz most?”
Némán álltam. Majd lassan megszólaltam.
- „Nem tudom. De nem akarok egyedül menni.”
Anna háza még mindig üres volt. Megvettem.
Zsuzsa beköltözött hozzám. Laura is.
Nem az a történet lett, amit elképzeltem. De talán a sors így is pontosan oda vezetett, ahová kellett.
