Egy halász talál egy csecsemőt kosárban, és örökbe fogadja – 17 évvel később egy idegen érkezik, hogy elvigye a fiút
Egy gyászoló, magányos halász új reményt talált, amikor egy csecsemőt talált az ajtaja előtt. Örökbe fogadta a fiút, és végtelen szeretettel nevelte fel. De 17 évvel később egy gazdag idegen érkezett, hogy szétzúzza a világukat, és elvigye a fiút.
A megviselt halászbárka lassan ringott a dokk mellett, miközben László az utolsó csomót kötötte meg. Az 54 éves férfi gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, még akkor is, ha az ízületi gyulladás már kezdte éreztetni hatását az ujjain.
A kis ház a falu szélén várta őt, ahogy minden este Mária halála óta. Nem várták gyermekek kacajai, sem meleg ölelések – csak gondolatainak csendes társasága és a nőről készült fényképek, akit sosem tudott helyettesíteni.
– Jó estét, Laci! – szólt ki a tornácáról az öreg Tamás. – Jó fogás volt ma?
– Éppen elég – felelte László, miközben felemelte a kosarát. – A halak nem magányosak, mint mi, ugye?
– Ideje lenne szerezned egy kutyát legalább – javasolta Tamás, nem először. – Az a ház életért kiált.
László udvariasan elmosolyodott, de nem válaszolt. Mária szerette a kutyákat. Ez elég ok volt arra, hogy ne tartson egyet.
A kandallóban lobogó lángok táncoltak, miközben László a székébe telepedett. Egy újabb magányos este nyúlt előtte. Gondolatai az aznapi rutin körül forogtak: a paradicsomok locsolása hajnalban, a tyúkok etetése, és az üres utcákon át a bárkához vezető út.
Mária fényképe a kandallópárkányon állt. – Hallgatnom kellett volna, amikor gyereket akartál – mormolta maga elé. – Mindig azt mondtuk, van még időnk. Most nézz rám, a képedhez beszélek, mintha válaszolnál.
Hirtelen hang szakította félbe gondolatait, halk, de egyértelmű zaj. Olyan volt, mint egy halk nyöszörgés vagy sírás, amit a téli szél hozott. László letette a kávéscsészéjét, és figyelt. Újra hallotta, ezúttal erősebben.
Ízületei fájdalmasan tiltakoztak, miközben felállt, és az ajtóhoz lépett. A tornác deszkái nyikorogtak a talpa alatt, ahogy belenézett az éjszaka sötétjébe. A hang ismét felcsendült, ezúttal tisztábban.
– Van ott valaki? – kiáltott, de csak a csend válaszolt.
A szíve majdnem megállt, amikor meglátta. Egy fonott kosár hevert a tornácon, benne mozgó takarók. Amikor letérdelt mellé, apró ujjak nyúltak a hideg éjszakai levegőbe.
– Istenem – suttogta, miközben a karjába vette a csomagot. Egy kisfiú, alig néhány hónapos, kíváncsi, nagy szemekkel nézett fel rá.
A kosárban egy levél hevert:„Ne keressen. Kérem, vigyázzon rá, és szeresse úgy, mintha a sajátja lenne. Köszönöm, és isten vele.”
A csecsemő nyöszörgött, és László olyan érzelmet érzett a mellkasában, amit azt hitte, Máriával együtt elvesztett.
[ ]
– Ne aggódj, kicsim – nyugtatta, miközben szorosan magához ölelte. – Gyere, menjünk be. Mária, érzem, hogy te is benne vagy ebben. Mindig azt mondtad, a csodák akkor jönnek, amikor a legkevésbé várjuk.
Bent László egy régi takaróba bugyolálta a babát, amelyen még mindig ott volt Mária illata. A gyerek sírása lassan megnyugodott, ahogy László tejet melegített a tűzhelyen.
– Neved is kell, hogy legyen, kicsim – mormolta, miközben a tej hőmérsékletét ellenőrizte. A kisbaba apró ujjai szorosan körbefonták László érdes hüvelykujját. – Legyen Matyi. Mária édesapja neve volt, erős név egy fiúhoz.
17 év repült el, mintha egy szempillantás alatt.
A kert virágba borult, Matyi nevetése táplálta a növényeket. László minden reggel azzal a látvánnyal ébredt, hogy Matyi már eteti a tyúkokat, miközben beszélgetett velük.
– Jó reggelt, Apa! – kiáltott a fiú. – Rózsa ma két tojást tojt! Tudom, hogy ő a kedvenced.
– Ahogy te is az én kedvenc fiam vagy – válaszolt László kacsintva.
– Hiszen én vagyok az egyetlen fiad – nevetett Matyi, és a hangja úgy melengette László szívét, mint semmi más.
Egy reggel, miközben együtt dolgoztak a kertben, Matyi váratlanul megkérdezte: – Apa, emlékszel, amikor meséltél arról, hogyan találtál rám?
László keze megállt a paradicsomtőkén. – Persze.
– Soha nem bántad meg, hogy valaki egyszerűen itt hagyott engem?
László szorosan magához húzta a fiát, földes kézzel is. – Matyi, nem hagytak itt téged. Nekem adtak. Te vagy a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.
Matyi mosolygott, és László szívét elöntötte a büszkeség.
Az életük békésen telt, mígnem egy nap egy vörös autó állt meg a ház előtt, és egy idegen érkezett, hogy mindent megváltoztasson. A férfi drága öltönyt viselt, és határozottan kopogtatott.
– Segíthetek? – kérdezte László, résnyire nyitva az ajtót.
– László úr? – kérdezte az idegen. – A fiúért jöttem.
Ez a mondat örökre megváltoztatta az életüket.
László egy pillanatra megdermedt. A férfi szavai, mint egy ütés, mélyen szíven találták. Hirtelen a legrosszabb rémálma vált valóra. Éveken át félt attól a naptól, amikor valaki megjelenik, hogy elvegye Matyit, és most ez a nap itt volt.
– Nem értem, miről beszél – válaszolta László, és szorosan markolta az ajtó szélét. – A fiam nem megy sehova.
A férfi kihúzta magát, és nyugodt, mégis határozott hangon folytatta: – Az én nevem Kristóf. Matyi az unokaöcsém. Tizenhét évig kerestem őt, és most végre megtaláltam. Kérem, engedjen be, hogy elmagyarázzam.
László tétovázott, de Matyi megjelent az ajtó mögött. – Apa, ki az? – kérdezte, a hangja tele volt bizonytalansággal.
Kristóf rápillantott, és megenyhült a tekintete. – Te vagy Matyi, igaz? A nevem Kristóf, és a családod része vagyok. Beszélnünk kell.
Matyi zavartan nézett Lászlóra, aki végül bólintott. – Rendben, gyere be – mondta, bár minden porcikája tiltakozott.
A nappaliban mindhárman helyet foglaltak. László és Matyi szorosan egymás mellett ültek a kopott kanapén, míg Kristóf egy székre telepedett le.
– Honnan tud rólam? – kérdezte Matyi, a hangja idegesen remegett.
Kristóf mély lélegzetet vett. – Az édesanyád volt az én húgom. Fiatal volt, és nagyon megijedt. Amikor a barátja elhagyta, nem tudta, hogyan gondoskodhatna rólad. Úgy döntött, hogy valaki másra bízza a gondodat – valakire, aki jobban tud szeretni téged, mint ahogy ő képes lett volna abban az időben.
Matyi arca elsápadt, és a szemei könnybe lábadtak. – Tehát egyszerűen lemondott rólam?
– Nem mondott le rólad – felelte Kristóf gyengéden. – Azt hitte, hogy ez a legjobb döntés. Látta, ahogy László úr és a felesége élnek, és biztos volt benne, hogy szeretetet és gondoskodást fogsz kapni. A halálos ágyán mondta el nekünk, hogy hová vitt téged. Ezért kerestünk ennyi ideig.
László alig tudta tartani magát. – Ez nem változtat semmin. Én vagyok az apja, én neveltem fel őt. Nem hagyom, hogy bárki elvegye tőlem.
Kristóf lehajtotta a fejét. – Nem azért jöttem, hogy elvegyem tőled, László úr. Csak szeretném, ha Matyi tudná, honnan származik. És… hogy lehetőséget adjak neki egy jobb életre. A családunknak minden eszköze megvan, hogy támogassuk őt, hogy valóra váltsa az álmait.
Matyi halkan megszólalt: – Apa, mit gondolsz?
László megfordult, és mélyen a fia szemébe nézett. – Ez a te döntésed, fiam. Bármit is választasz, én mindig itt leszek neked.
Matyi végül úgy döntött, hogy megismeri a vér szerinti családját. Néhány hétre Kristófhoz költözött, de minden nap felhívta Lászlót, és azt ígérte, hogy hamarosan hazajön.
Az új életben sok újdonság várta Matyit – luxus, lehetőségek és új emberek. De hiába volt minden kényelem, a szíve visszahúzta őt Lászlóhoz.
Egy hónap múlva Matyi visszatért a kis házba, a kertbe, és László karjaiba. – Ez az otthonom, apa. Itt érzem magam igazán boldognak.
László könnyeit nem tudta visszatartani, ahogy megölelte a fiát. – Üdv itthon, Matyi. Mindig itt lesz a helyed.
Ezután Matyi továbbra is kapcsolatban maradt Kristóffal, de László oldalán nőtt fel férfivá, akinek a szeretet és a család jelentette a világot.
