52 évesen sztrókot kaptam… A férjem csak annyit mondott: „A nyaralás ki van fizetve, gyógyulj meg!” – és elrepült a gyerekekkel a Maldív-szigetekre.
A bal keze remegett, de mégis sikerült kitapogatnia a mobilt, amit a lánya, Karina hanyagul az éjjeliszekrényen hagyott. Erzsébet alig kapott levegőt, a szája alig mozdult, de az akaratereje erősebb volt, mint a teste. Csak egy szám volt a fejében – egy, amit még sosem hívott, pedig évek óta tudta kívülről. Azt tartogatta vészhelyzet esetére. Hát most itt volt az.
– „Dr. Rácz Ügyvédi Iroda, miben segíthetek?” – szólt egy határozott hang a vonal túlsó végén.
– „Én… válni… akarok…” – préselte ki Erzsébet, maga is meglepődve, milyen határozott volt a hangja, még ha akadozva is jött ki belőle.
Az elkövetkező két hétben, amíg a férje, Mihály, valamint Karina és a fiuk, Dani, a Maldív-szigeteken süttették magukat, és gondosan kerültek minden említést arról, hogy Erzsébet kórházban fekszik, az ügyvéd, Rácz András naponta megjelent Erzsébet kórterme mellett. Dokumentumokat hozott, nyilatkozatokat készített, és videón is rögzítette Erzsébet történetét.
– „Pont ilyen esetekre szakosodtam” – mondta csendesen. – „A súlyos betegségek alatti elhagyás gyakoribb, mint gondolná. De joga van hozzá, hogy megvédje magát. És én ebben segíteni fogok.”
Ezzel párhuzamosan Erzsébet egy másik fontos hívást is lebonyolított – húgának, Irénnek szólt, aki már több mint húsz éve Kanadában élt.
– „Azonnal jövök” – válaszolta Irén minden habozás nélkül. – „Foglalom az első elérhető repülőt.”
Három nappal később Irén ott ült Erzsébet ágya mellett, könnyes szemmel, de határozottan.
– „Nem hiszem el, hogy ezt tették veled” – suttogta, miközben megszorította nővére bal kezét, az egyetlent, amit még mozgatni tudott. – „Mindez után, amit értük tettél.”
A nővér, aki mindig tartotta a frontot, most gyenge volt, de nem törött. Az ügyvéddel és Irén segítségével Erzsébet gyorsan cselekedett: az ügyvéd meghatalmazással hozzáfért a családi bankszámlához, és Erzsébet összes saját megtakarítását – ami a család vagyonának nagy részét jelentette – egy új, kizárólag az ő nevére nyitott számlára utalta.
– „Ez… biztosan legális?” – kérdezte Erzsébet bizonytalanul.
– „Teljes mértékben” – bólintott Rácz. – „A pénz kizárólag az Ön jövedelméből és befektetéseiből származik. A válási eljárás elindult. És higgye el, a bíróság nem fog elnéző lenni egy férjjel, aki ilyen helyzetben magára hagyja a feleségét.”
Irén gondoskodott a többi részletről is. Felkutatta a legjobb gyógytornászt Budapesten, és napi rendszerességgel hívott hozzá specialistákat. Erzsébet napjai lassú, de hatékony rehabilitációval teltek.
– „Beszéltem a főnököddel is” – mondta egy este Irén. – „Sokkot kapott Mihály és a gyerekek viselkedésétől. Hat hónap fizetett betegszabadságot biztosított neked, és ígéri, hogy a helyed megvár.”
Ez volt az első alkalom, hogy Erzsébet elmosolyodott a stroke óta.
Közben Mihály, Karina és Dani tovább posztolták a tengerparti képeket, koktélokkal, hajókázással, boldog mosollyal – mintha a feleségük és anyjuk nem egy budapesti kórház ágyán feküdne féloldali bénulással.
A nyaralásuk utolsó napján végre érkezett egy üzenet Mihálytól:
„Reméljük, jobban vagy. Holnap jövünk.”
Irén csak a fejét rázta.
– „Még csak egy ’szeretünk’ vagy ’hiányzol’ sincs benne.”
– „Nem számít” – válaszolta Erzsébet, és hangja napról napra tisztább lett. – „Előkészült minden az érkezésükre?”
– „Minden úgy van, ahogy kérted” – bólintott Irén.
A Maldív-szigetekről hazaérkezve Mihály, Karina és Dani vidáman szálltak le a repülőről. Barnára sült bőrük, napszemüvegeik és nevetésük tökéletes képet festett egy gondtalan, boldog családról.
– „Tudjátok, mi hiányzott csak?” – kérdezte Karina, miközben a taxis felé igyekeztek. – „Egy masszázs utáni gyümölcstál.”
– „És az, hogy anyu főztje várjon haza” – jegyezte meg Dani félmosollyal. – „Már biztosan jobban van.”
– „Majd benézünk hozzá délután” – mondta Mihály hanyagul. – „Előbb hazamegyünk, lepakolunk, tusolunk.”
Ahogy beléptek a budapesti lakásba, az első dolog, ami feltűnt, az volt: csend van. Furcsa csend. Se rádió, se illatok a konyhából, se Erzsébet jelenléte.
– „Biztosan bent van a rehabon” – mondta Mihály. – „Majd holnap elmegyek hozzá.”
De aztán megpillantottak egy fehér borítékot az étkezőasztalon. Ráírva:„Mihálynak, Karinának és Daninak.”
Mihály felnyitotta. A borítékban három dokumentum volt. Az első: hivatalos értesítés a válókereset elindításáról. A második: banki igazolás, miszerint minden közös számlát kiürítettek. A harmadik: ügyvédi levél, amelyben felszólították őket, hogy 30 napon belül hagyják el az ingatlant – amely jogilag Erzsébet nevén volt.
– „Ez nem lehet igaz…” – suttogta Mihály, a keze remegett.
– „Mi történik, apa?” – kérdezte Karina.
Mihály nem válaszolt, csak némán átadta nekik a papírokat.
– „Ez nem lehet!” – kiáltott fel Karina. – „Ez a ház… ez a MI otthonunk!”
– „Jogi értelemben nem” – válaszolta Mihály halkan. – „A lakás Erzsébet nevén van. A megtakarítások is… tőle származtak. A fizetéséből. A befektetéseiből.”
– „De mi lesz most velünk?” – kérdezte Dani rémülten.
Ekkor megcsörrent Mihály telefonja. Ismeretlen szám.
– „Halló?” – szólt bele idegesen.
– „Jó napot kívánok. Dr. Kiss Áron vagyok, a Neurológiai Rehabilitációs Központból. Azért keresem, mert Erzsébet asszony nálunk volt kezelésen az elmúlt két hétben.”
– „Történt valami?” – kérdezte Mihály gyorsan, most először valódi aggodalommal.
– „Ellenkezőleg. Erzsébet asszony ma elhagyta az intézményt. Állapota jelentősen javult. Arra utasított bennünket, hogy személyes adatait önöknek ne adjuk ki. A kezelések költségeit teljes egészében rendezte.”
Mihály halkan letette a telefont.
– „Elment. Nem tudni, hova. És már nincs semmi közünk hozzá.”
A telefonja ezután újra pittyegett: e-mail érkezett.
Feladó: ErzsébetTárgy: Búcsúlevél
Mihály remegő kézzel nyitotta meg, majd felolvasta hangosan:
„Azt hittem, a stroke lesz életem legrosszabb élménye. De nem. A legrosszabb az volt, hogy a család, amelyért évekig dolgoztam, és amelyért lemondtam minden álmomról, elfordult tőlem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Ne aggódjatok értem. Irén már aznap mellettem volt, amikor ti elrepültetek napozni. Azóta is támogat. A gyógyulásom jól halad, újra tudok beszélni, és a jobb kezem is javul.
Mihály, a válás nem dühből született. Ez a felismerés eredménye, hogy ez a házasság csak azért élt eddig, mert én tartottam életben.
Karina, Dani – szeretlek titeket, de el kell mondanom: a viselkedésetek fájt. Nem ezt tanítottam nektek. Tanuljátok meg: a tetteknek következménye van.
A lakást 30 napon belül el kell hagynotok. Az autóból megtarthatjátok az Opelt. A Range Rovert eladom. Utaltam nektek 4 millió forintot egy új kezdethez – lakásbérlet, rezsi, alapélelmiszer.
Ne keressetek. Most magammal kell törődnöm. Most először.”
Amikor végzett, csak csönd maradt. Karina sírt. Dani némán állt, a szeme tágra nyílt. Mihály a kanapéra zuhant, a levelet a földre ejtette.
– „Apa… mi lesz most velünk?” – kérdezte Dani halkan.
Mihály nem tudott felelni.
Háromezer kilométerrel távolabb, egy kanadai rehabilitációs klinikán Erzsébet a kerekesszékéből már saját lábán állt fel. Irén ott volt mellette.
– „Szerinted… elolvasták?” – kérdezte halkan.
Irén bólintott.
– „Biztosan. De ez nem a bosszúról szól.”
Erzsébet elmosolyodott. Gyenge volt még, de a mosolya erősebb, mint valaha.
– „Hanem az önbecsülésről. És arról, hogy végre ÉN vagyok az első helyen.”
Aztán elindult. Egyedül. Először hosszú évek óta – mind fizikailag, mind lelkileg.
CIKK FORRÁSA: https://www.minden-egyben.com/
Kép illusztráció
