Amikor a tizenhat éves fiam, Gergő azzal állt elő, hogy a nyarat a mozgássérült nagymamája gondozásával töltené, egy pillanatra azt hittem, végre megváltozott. Talán benőtt a feje lágya. De egy éjszaka rettegő telefonhívást kaptam az édesanyámtól, ami széttépte minden reményemet.
– Kérlek, jöjj el értem, szabadíts ki tőle! – suttogta anyám remegő hangon a telefonban. Olyan félelmet hallottam benne, amit sosem tapasztaltam tőle korábban. Az a hang megbénított.
Mielőtt még bármit mondhattam volna, a vonal megszakadt.
Bámultam a kijelzőt, miközben a sokk és a hitetlenkedés viaskodott bennem. Az én erős, büszke és makacs anyám… félt. És tudtam pontosan, kitől: a fiamtól.
Gergő mindig is nehéz természetű gyerek volt. De mostanában mintha teljesen elszabadult volna. Tizenhat évesen próbálta feszegetni minden lehetséges határt. Dacos volt, önfejű, állandóan morgott és veszekedett. Egy igazi lázadó.
Emlékszem arra a napra, amikor az iskolából hazatérve félvállról ledobta a hátizsákját, és azt mondta:
– Anyu, arra gondoltam, hogy a nyarat mamánál tölteném. Tudom, hogy mindig azt mondod, jó lenne neki egy kis társaság. Ráadásul vigyázhatnék is rá. Meg amúgy is… szerintem én most már kezdek felnőtté válni.
Akkoriban meglepett és bevallom, meg is hatott. Talán tényleg kezd benőni a feje lágya? Talán ez a srác végre felelősséget vállal? De most, ahogy a sztrádán száguldottam a sötétedő vidéki ház felé, újra és újra visszhangzottak bennem azok a mondatok – és egyre baljósabb jelentést nyertek.
„Szeretném segíteni őt” – mondta, „ki is rúghatod a gondozónőt, anyu. Spórolhatsz is rajta.”
Ahogy közeledtem anyám házához, minden kis részlet a legutóbbi beszélgetéseinkből egyre baljóslatúbb képet kezdett kirajzolni. Az a furcsa, túl széles mosoly Gergő arcán… az a könnyed vállrándítás: „Az emberek változnak, nem? Már majdnem férfi vagyok, anya!”
Akkoriban naivan azt hittem, ez a kamaszos bölcsesség. Most már tudom, hogy csak szerepjáték volt.
Egy héttel azután, hogy Gergő beköltözött a mamához, felhívtam, hogy beszéljek vele. Ő vette fel.
– Szia, anyu! Mama alszik. Azt mondta, túl fáradt beszélgetni. De majd mondom neki, hogy hívtad.
Túl gyorsan beszélt. Túl simán. Miért nem voltam gyanakvóbb?
Évek óta egyedül neveltem a fiamat, mióta az apja elment, mikor Gergő még csak kétéves volt. Mindent megtettem, hogy jó ember váljon belőle. De a kamaszévek elhozták a repedéseket.
Egyedül anyám volt képes valamennyire kordában tartani őt. Volt benne valami különös erő, amivel képes volt lefegyverezni Gergőt. Persze néha ő is panaszkodott, hogy „már az én türelmemet is próbára teszi”.
Újra hívtam anyámat, remegő ujjakkal nyomkodva a számokat. Semmi.
Már csak pár kilométer választott el a falujuktól. Az utcák kihaltak voltak, az ég sötét, a gondolataim kavargók. Gergő túl jól játszotta a szerepét. Túl simán csúszott minden szó.
Aztán megérkeztem. Már a ház előtt megcsapott valami rossz előérzet.
Már két utcányira hallottam a bömbölő zene dübörgését. Anyám portája, ami mindig gyönyörűen karbantartott volt, most elhanyagolt. Gaz nőtt a lépcsőre, az ablakok redőnyei lekoptak, a ház sötét volt. Mintha hetek óta nem járt volna benne senki.
Kiléptem a kocsiból, a harag és az aggodalom összecsapott bennem. Üres sörösüvegek és cigarettacsikkek borították a verandát. A nappaliból hangos nevetés és üvöltő zene áradt ki.
Lenyomtam a kilincset.
Ami bent fogadott, attól ökölbe szorult a kezem.
A nappali megtelt idegenekkel. Tizenévesek és húszas éveikben járó fiatalok hevertek szanaszét a bútorokon, a padlón, sörösüvegekkel a kezükben, hangosan ordibáltak, nevetgéltek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A bútorok elmozdítva, a szőnyeg gyűrötten, a dohányzóasztal csupa ragacs, a levegőben alkohol és füst keveréke.
El sem hittem, amit látok.
– Hol van?! – sziszegtem magam elé, majd hangosabban ismételtem – Hol van Gergő?!
Egy félig elaludt lány a kanapéról megemelte a fejét, és kásás hangon odanyögte:
– Hé, nyugi már, csak bulizunk! Mi vagy te, a rendőrség?
– Hol van az édesanyám?! – fordultam felé élesen.
A lány vállat vont.
– Nem tudom. Én csak jöttem a Zolin keresztül. Nem láttam itt semmilyen öreg nőt.
Nem válaszoltam, csak előretörtem a tömegen. Egyre hangosabban kiáltottam:
– Gergő! Azonnal gyere ide! Gergő!
Egyik ajtó sem nyílt ki. A zene tovább bömbölt. Ahogy elhaladtam a fürdő mellett, benyitottam – egy srác épp egy tükör előtt pózolt póló nélkül. Undorral becsuktam, és továbbmentem a hátsó szoba felé.
Az volt anyám szobája.
A kilincs kopott volt, karcos – mintha napok óta nyitogatták volna idegesen, kapkodva. Bekopogtam, és próbáltam legyűrni a remegést a hangomban:
– Mama? Én vagyok! Nyisd ki kérlek!
Egy halk, reszkető hang válaszolt:
– Itt vagyok… csak vigyél innen, kislányom… kérlek…
Elárasztott a megkönnyebbülés – és egy másodperccel később a düh.
Kinyitottam az ajtót, és megláttam. Ott ült az ágyon, arca sápadt volt és beesett, szemkörnyéke karikás, haja kócos. Kimerülten, törékenyen, ijesztően gyengén nézett rám.
– Istenem, mama… – suttogtam, és letérdeltem elé, átöleltem. Ő megragadta a kezem.
– Először csak pár barátot hívott… – kezdte, hangja alig volt több, mint suttogás. – Aztán… aztán mondtam neki, hogy elég. És ő dühbe gurult. Azt mondta, csak elrontom a bulit. Bezárt ide… – a hangja elcsuklott – …mint egy állatot.
A szívem majd’ kiszakadt a helyéről.
– Ez nem maradhat így. – mondtam, s a kezem remegett. – Kijuttatlak innen, mama. Most azonnal.
– Kérlek – suttogta, és megszorította a kezem.
Visszamentem a nappaliba. Gergő épp egy sörrel a kezében nevetgélt valami szakállas fiúval a sarokban. Amikor meglátott, az arca elsápadt.
– Anyu? Te… mit keresel itt?
– Mit keresek? – kérdeztem halkan, de minden szavam pengéként hasított a csendbe, amely hirtelen eluralkodott a szobán. – Inkább te mondd meg, mit keresel TE itt. És mit tettél a nagymamád otthonával?
– Ez… csak egy kis buli volt… ne csinálj ügyet belőle.
– Mindenki takarodjon! Most! – förmedtem rájuk, ezúttal olyan hangerővel, amit még én sem ismertem magamból. – Ha két perc múlva nem üres ez a ház, hívom a rendőrséget.
A társaság tagjai morogva, káromkodva, de elkezdtek kiszivárogni. Páran még hátrafelé pislogtak, de nem mertek semmit mondani. Gergő ott maradt, egyedül a romhalmaz közepén.
– Bízni akartam benned – néztem rá, a szívem összeszorult. – Te voltál a reményem. Mama is hitt benned. Így hálálod meg?
– Csak egy kis szabadságot akartam! – vágott vissza – Te mindig be akarsz zárni, mindig kontrollálsz!
– Szabadság? Az nem azt jelenti, hogy rabságban tartod a saját nagyanyádat!
– Hagyjál már! – morogta, és elfordult.
– Nem hagylak. És nem is maradsz itt egy percet sem. – mondtam, és elővettem a telefonom. – Holnap reggel mész a szigorított nyári táborba. És minden egyes forintodat, játékodat, konzolodat, telefonodat ELADOM. Abból fedezem a károkat, amiket itt okoztál.
– Te most viccelsz… – suttogta, és a hangja megremegett.
– Egyáltalán nem. – feleltem, és hátrafordultam. – És ha nem változol meg, 18 éves korodtól nem jöhetsz vissza hozzám. Elég volt.
Másnap reggel Gergő csöndben, lehajtott fejjel ült a konyhaasztalnál. A szeméből eltűnt a pimaszság, a dacos kamaszmaszk megrepedezett. A bőröndje már készen állt. Én egyetlen szót sem szóltam. Csak néztem őt.
– Te tényleg komolyan gondolod, ugye? – szólalt meg végül, halkan, felnőttként.
– Komolyabb dolog nem volt még az életemben – feleltem, és egy pillanatig sem remegett meg a hangom.
Még aznap elvittem őt a bentlakásos nyári nevelőtáborba, ahol napirend, szabályok és fegyelem vártak rá. Nem kiabált, nem könyörgött. Csak amikor becsuktam mögötte az ajtót, hallottam, hogy utoljára utánam szól:
– Anya… sajnálom.
De nem fordultam vissza. A könnyeim már így is égették a szemem.
Az elkövetkező hetekben minden szabadidőmet édesanyám házának rendbetételére fordítottam. Egyedül. Naphosszat takarítottam, festettem, cseréltem, javítottam. Mintha a falak, az ablakok, a bútorok gyógyításával saját magamat is gyógyítanám.
Mama napról napra erősödött. Volt, hogy együtt sírtunk, volt, hogy együtt nevettünk a régi fotókon, és olyan is, hogy csendben üldögéltünk a felújított teraszon, csak úgy – békében.
– Kicsim – mondta egy este, miközben teát főztem neki –, tudom, hogy Gergő elrontotta. De ő a te fiad. És én látom benne… ott belül… még nem késő.
Bólintottam, bár akkor még nem voltam benne biztos.
A nyár végén Gergő hazatért. A haja rövidebb volt, a vállai szélesebbek, a tekintete… más.
– Szia, anya. – állt meg az ajtóban egy szál virággal és csokor mezei fűszernövénnyel mamának. – Segíthetek lepakolni?
Nem szóltam. Csak néztem.
Később, vacsora után, mikor épp mosogattam, odalépett hozzám.
– Tudom, hogy nem bocsátottál meg. Nem is kérem. Csak szeretném… újra elkezdeni. Másként.
Aznap este először ölelt meg úgy, mint egy fiú, aki felfogta: amit tett, az nem csak hiba volt – hanem fájdalom másoknak. És hogy a szeretet nem jár alanyi jogon. Ki kell érdemelni.
Az idő múlásával Gergő egyre több felelősséget vállalt. Iskolában jeleskedett, délutánonként segített a nagymamának, esténként tanult vagy vacsorát főzött. Már nem kellett kérni – magától tette.
Két év múlva – érettségi után – egy nap meglepetésszerűen tért vissza nagyihoz. Szép öltönyben, a kezében egy csokorral. A szeme sarkában könny csillogott.
– Nagyi… sajnálom, amit tettem. Nem tudom, hogy valaha el tudsz-e felejteni, amit veled műveltem… – a hangja elcsuklott – …de remélem, megbocsátani talán egyszer fogsz.
Mama reszkető kézzel nyúlt érte. Megölelte.
– Kisfiam – suttogta. – A bocsánat nem az emlékek felejtése. Hanem a szeretet választása. És én mindig szeretni foglak.
Most, évek múltán, mikor már Gergő egyetemet végzett, és hétvégente hazalátogat a menyasszonyával, néha úgy érzem, a régi fájdalom egy másik élet része volt.
A ház, amit újjáépítettünk, már nem csak anyámé. Most újra otthon.
A fiú, aki egykor elárulta a bizalmat, most emberré érett – hibák árán, de tisztességgel.
És én, aki egyszer majdnem elvesztettem minden reményt, most ott ülök a verandán a mamával, és együtt nevetünk Gergő viccein, miközben teát kortyolunk.
Mert a család… nem a hibátlanok gyülekezete. Hanem azoké, akik újra és újra választják egymást.
