Sándor leállította az autót a temető kapuja előtt. Hányszor tervezte már, hogy eljön? Hányszor határozta el, de valahogy sosem találta meg az időt. Édesanyja életében sem volt mellette igazán, és miután elment, ő sem próbálta meglátogatni.
Ahogy kilépett a kocsiból, az emlékek egy csapásra elárasztották. Olyan kevés kellett volna ahhoz, hogy előbb ráébredjen: az a világ, amit maga köré épített, csak egy színes, de üres illúzió volt. Sem a szavak, sem a tettek nem számítottak igazán. Furcsa módon hálás volt Irénnek, a volt feleségének, amiért felnyitotta a szemét – ha nem is szándékosan.
Egyetlen pillanat alatt omlott össze minden. A házassága, amely kívülről hibátlannak tűnt, a barátságai – mind hazugságokon alapultak. Kiderült, hogy Irén a legjobb barátjával csalta meg, és a többi „barát”, akik tudtak róla, csak hallgattak. Egy teljes összeomlás lett a vége. Mindenki, akit közel érzett magához, becsapta. Végül, a válás után Sándor úgy döntött, visszatér szülővárosába.
Nyolc év telt el anyja temetése óta. Ezalatt egyszer sem jött el a sírjához. Csak most értette meg igazán: az édesanyja volt az egyetlen ember, aki soha nem árulta el.
Későn nősült, harminchárom évesen, míg Irén mindössze huszonöt volt. Mennyire büszke volt rá! Elbűvölőnek, kifinomultnak látta. Később, amikor Irén egy vitájuk hevében az arcába üvöltötte, hogy gyűlöli az együtt töltött éveket, és hogy minden pillanat a közelségében szenvedés volt, akkor Sándor végre megértette az igazságot. Irén eltorzult, dühös arca már nem volt szép, csak ijesztő. És mégis, majdnem megingott. Irén könnyek között könyörgött, bocsánatért esedezett, azt mondta, ő mindig egyedül érezte magát mellette, míg Sándor csak a munkának élt.
De amikor végül kimondta, hogy elválik, Irén megmutatta az igazi arcát.
Sándor kiszállt, és kivett egy hatalmas virágcsokrot a csomagtartóból. Lassan haladt a temető poros ösvényén. Milyen sok minden változott… Akkor sem jött, amikor a sírkövet felállították. Mindent online intézett. A világ másik végén élt, telefonon bonyolított le mindent. Egy egész élet elrepülhet így…
Megdöbbent, amikor látta, hogy a síremlék és a kerítés gondozottnak tűnt. Egyetlen gaz sem nőtt ki, minden rendben volt. Valaki törődött vele. De ki lehetett? Talán egy régi szomszéd vagy barátnő. Ő bezzeg, a saját fia, nyolc évig nem jött.
Kinyitotta a kis vaskaput.
– Szia, anya – suttogta.
A torka összeszorult, a szeme égett. A könnyei végigcsorogtak az arcán. Ő, a kemény, sikeres üzletember, aki soha nem sírt. Most meg sem próbálta visszatartani. Úgy sírt, mint egy gyerek. És nem akarta abbahagyni. Mintha minden könnycsepp tisztította volna a lelkét, mintha a fájdalom, amit Irén és a romokba dőlt évek okoztak, mind kimosódott volna belőle. Mintha édesanyja ott lenne mellette, és halkan azt suttogná:
– Na, na… Minden rendbe jön, meglátod.
Sokáig csak ült a padon a sír mellett, hangtalanul beszélgetve vele. Eszébe jutott, hogyan sírt gyerekként, amikor lehorzsolta a térdét. Anyja odajött, fertőtlenítette, ráfújt, és megnyugtatta:
– Semmi baj, kisfiam. Minden kisfiú lehorzsolja a térdét. Meggyógyul, és nyoma sem marad.
És tényleg így volt. Mindig meggyógyult. És mindig könnyebb lett elviselni.
– Mindenhez hozzá lehet szokni, fiam, mindenhez – mondogatta az anyja. – Csak az áruláshoz nem.
Most, nyolc évvel később, értette meg igazán e szavak jelentőségét. Akkoriban közhelynek tűnt, most viszont úgy érezte, mintha a világ legnagyobb bölcsességét hallaná visszhangozni.
Ő nevelte fel egyedül, férfi nélkül, de nem kényeztette el. Férfit faragott belőle. Igazit. Sándor pedig végre értette, mit is jelent ez a szó.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Nem is érdekelte. Most végre békére lelt. Úgy döntött, néhány napig marad. Az anyja házáról is el kellett dönteni, mi legyen vele. Fizethetne egy szomszédnak, hogy gondozza, de meddig maradjon üresen?
Elmosolyodott. Eszébe jutott, hogyan találkozott Dórával. Akkor történt, amikor a ház körüli teendőkről egyeztetett az egyik szomszéddal – Dóra anyjával. Akkoriban még nagyon mélyen volt. A szíve tele volt fájdalommal, ürességgel. És akkor jött Dóra.
Este találkoztak, beszélgettek, és minden természetesen alakult. Másnap reggel csak egy üzenetet hagyott a kulcs helyéről, és elment. Dóra talán szánalmasnak látta őt – de nem ígértek egymásnak semmit. Két törött ember pár órára békét talált egymásban. Dóra elmondta, hogy elvált, egy bántalmazó férjtől menekült. Ő is sebzett volt. És mégis… történt, ami történt.
– Bácsi, segítene nekem? – szólalt meg egy vékonyka hang mögötte.
Sándor hirtelen megfordult. Egy kislány állt ott, hét-nyolc éves lehetett, üres vödröt tartott a kezében.
– Vizet kell hoznom, hogy meglocsoljam a virágokat. Anyuval nemrég ültettük el őket, de most beteg. Olyan meleg van, kiszáradnak. A víz közel van, de nem bírom el a vödröt. És nem akarom, hogy anyu megtudja, hogy egyedül jöttem ki. Ha sokáig tart, rá fog jönni.
Sándor elmosolyodott.
– Persze. Mutasd az utat, kislány.
A lányka máris elindult, és szinte levegőt sem vett két mondat között. Öt perc sem telt el, és Sándor mindent tudott. Hogy figyelmeztette az anyját, ne igyon hideg vizet, de az megfázott. Hogy a nagymamája egy éve halt meg, és most ő jött meglocsolni a sírt. Hogy a nagymamája nem hagyta volna, hogy anyja megbetegedjen. És hogy ő aranyéremmel akarja befejezni az iskolát.
Sándor szíve megtelt melegséggel. Milyen tiszták és őszinték a gyerekek! Akkor és ott megértette, mit is szeretne valójában: egy családot. Egy feleséget, aki hazavárja. Egy gyereket, akit szerethet.
És akkor lenézett a sírkőre… és megdermedt.
Sándor lélegzete elakadt. A sírkőre nézett, és megfagyott benne a vér. A képen… Dóra édesanyja volt. A nő, akivel a ház gondozásáról beszélt. Nem lehetett tévedés. Ugyanaz a szelíd mosoly, ugyanaz a tekintet. Egy pillanatra nem kapott levegőt.
A kislányra nézett, aki éppen térdre ereszkedett a sír előtt, és ügyesen meglocsolta a frissen ültetett virágokat.
– Galina Péterné volt a nagymamád? – kérdezte halkan.
A kislány felnézett, szemei ragyogtak.
– Igen. Ismerte őt?
Sándor bólintott, bár a torka összeszorult.
– Igen. Jó asszony volt.
– Az volt! – felelte Liza boldogan. – Anyu is mindig ezt mondja. Azt mondja, sosem volt nála jobb ember.
Sándor figyelte a kislányt. A nagy, sötétbarna szemei, az apró gesztusai… volt bennük valami ismerős. Először Dóra jutott eszébe. Aztán hirtelen egy másik név is átvillant az agyán. Krisztina.
Egyetlen éjszaka. Egy régi, fájdalmas emlék. Akkoriban mindketten sebzettek voltak. Ő frissen elvált, Krisztina pedig egy éppen összetört kapcsolat után. Egy pillanatra menedéket találtak egymásban. Aztán reggel Krisztina eltűnt. Nem szólt. Nem írt. És ő sem kereste. Azt hitte, mindkettőjüknek így volt a legjobb.
De most…
– Liza – kérdezte halkan –, hány éves vagy?
– Nyolc. De hamarosan kilenc leszek! – jelentette ki büszkén, és felemelte az állát.
Pontosan nyolc éve történt az az este Krisztinával. Pontosan.
Sándor hátán hideg borzongás futott végig. Mintha a világ megszűnt volna körülötte létezni.
– Hogy hívják az anyukádat? – kérdezte remegő hangon, pedig már biztos volt a válaszban.
– Krisztina! – válaszolta Liza mosolyogva.
Sándor megkapaszkodott a vaskerítésben. A térde megremegett. Minden világossá vált.
Egy pillanatig csend volt. A madarak csiripeltek, a szél lágyan simította végig a fákat. De ő csak Liza arcát látta maga előtt. És Krisztinát. És azt az egyetlen éjszakát.
– Hol laktok? – kérdezte alig hallhatóan.
– A nagymama házában. Anyu el akart költözni, de nem volt hova. Így maradtunk. Anyu sokat dolgozik, de soha nem panaszkodik – válaszolta Liza, miközben még egy kis vizet öntött az ibolyák tövéhez.
Sándor becsukta a szemét egy pillanatra. Hát egész idő alatt… volt egy lánya. Egy gyermeke. És ő erről semmit sem tudott.
Milyen nevetségesek voltak a luxusutak, a nagy üzletek, a tárgyalások, a céges díjak! Semmi sem ér fel azzal, amit most érzett. Fájdalom. Megdöbbenés. És egy kis remény.
Kinyitotta a szemét, és megszólalt.
– Liza, mit szólnál hozzá, ha most elmennénk meglátogatni anyukádat?
A kislány értetlenül nézett rá.
– Miért?
Sándor halványan elmosolyodott. Belső vihar dúlt benne, de a hangja nyugodt volt.
– Mert szeretném látni őt. És mert sok megbeszélnivalónk van.
Liza habozás nélkül bólintott, aztán odalépett, és megfogta a kezét. Apró, meleg kis keze volt. Sándor ujjai körbezárták, és először érezte hosszú-hosszú évek óta, hogy újra értelme van az életének.
A régi, kopott ház előtt álltak meg. A kerítés fából volt, kissé megdőlt, de virágok futottak fel rajta. Liza kinyitotta a kaput.
– Ne tessék mondani, hogy segítettem – figyelmeztette halkan. – Anyu azt hinné, egyedül nem tudok vigyázni magamra.
– Titokban tartom – mosolygott Sándor.
Az ajtó nyitva volt. Beléptek.
– Anya! – kiáltotta Liza. – Vendég jött!
A konyha felől halk köhögés hallatszott, majd Krisztina jelent meg az ajtóban. Sápadt volt, a haját kontyba fogta, fáradt mosoly játszott az ajkán – de amikor meglátta Sándort, ledermedt.
– Te? – suttogta.
Sándor bólintott.
– Én. És… úgy tűnik, van miről beszélnünk.
Krisztina nem szólt semmit. Leült az egyik székre, Liza pedig odaszaladt hozzá.
– Anya, nagyon sok vizet hoztunk! És ő segített! – bökött Sándorra.
Krisztina végigmérte a férfit. Tekintetében egyszerre volt bűntudat, félelem, de valahol mélyen egy apró szikra is – talán remény?
– Miért jöttél vissza, Sándor?
A férfi mély levegőt vett.
– Mert megtudtam, hogy van egy lányom. És mert… nem akarok többé nélküle élni. Vagy nélküled.
Krisztina tekintete megtelt könnyekkel. Liza értetlenül nézett kettejükre, de érezte, hogy valami fontos történik.
Sándor odalépett Krisztinához, és gyengéden megfogta a kezét.
– Túl későn találtalak meg. De ha engeded, pótolnám mindazt, amit elmulasztottam.
Krisztina szeme sarkából kicsordult egy könnycsepp. Liza odabújt mellé, és kérdőn nézett rájuk.
– Anya… most mi lesz?
Krisztina elmosolyodott, és Sándorra nézett.
– Azt hiszem… valami új kezdődik.
Vége(És egy kis tanulság: soha ne becsüld alá a temetői séták erejét. Néha nemcsak a múltat találod meg, hanem a jövőt is.)
Ha szeretnél még hasonló történeteket – hasonló stílusban, témában, vagy más nézőpontból – csak szólj! Szívesen hozok újabbakat.
